"Nem jó az embernek egyedül..."

 Az összetartozás, a valahova, valakihez tartozás élménye könnyebbé tesz minket, felüdít, megnyugtat, biztonságot ad. Úgy, mint gyermekként, amikor szüleink igen-t mondtak ránk és úgy, ahogy kis családunk körében éreztük magunkat. Ezáltal leszünk erősek, egy biztos háttérrel magunk mögött, és szabadok egymás mellett! Éreztük már biztosan, hogy igazán felszabadultak is csak akkor vagyunk, ha van mellettünk valaki, aki olyannak szeret, amilyenek vagyunk, aki elfogad és akire rábízhatjuk magunkat.

Ezt a szerepkört szűk vagy nagy család híján egy kisebb közösség is betöltheti.

Én és a családom régóta nem élünk Magyarországon. Mi igazán látjuk és értjük, miért is olyan fontos a család, mint kis közösség és az ehhez tartozó baráti kör, melyet részben szüleink építettek fel. Meglátásom szerint manapság a közösségek is egyre ziláltabbak, nehezen állják a sarat egy olyan világban, ahol az egyénen van a hangsúly. Talán éppen ezért lenne rájuk még nagyobb szükség, mint valaha! Egy jó közösség nagy kincs, (megtartó és személyiségformáló ereje van) és ritkaságszámba megy. És ha még az sincs, akkor annál inkább nagyobb szükségünk van valakire, aki ránk igen-t mond, aki értünk dönt.

Kell, hogy álljon valaki mellettünk és mögöttünk! Hiszen: "Nem jó az embernek egyedül..." (I. Mózes 2, 18.)

A különbség a házasság és az élettársi kapcsolat között látszólag csak egy papír és a kimondott igen.

Mint látjuk, ez utóbbinak nem is oly elhanyagolható a jelentősége. Felvállalom általa azt az embert, akit szeretek, sőt: döntést hozok mellette, ezáltal a közöttünk lévő kapocs sokkal erősebb lesz. Elfogadom olyannak, amilyen és kimondom vele azt is, hogy bízhat bennem, számíthat rám, bármi történik is, hiszen összetartozunk! Ez ad erőt és szabadságot a házasságban elő embereknek.

 Úgy gondolom,  egy jó kapcsolatnak megvannak a motorjai. Ilyen motor lehet pl.: a bizalom, a megbocsátás, a jó kommunikáció, a helyes önkép és sorolhatnám... Ezek a motorok akkor aktivizálódnak, ha a kapcsolat erős alapon áll: a felelősségvállaláson a másik fél iránt. A felelősségvállalás pedig, mint tudjuk, mindig a "projekt végéig" tart.

A félsz egy döntés meghozatala előtt ott bujkál bennünk, akkor is, ha vannak emberek, akiknek ez másokhoz képest könnyen megy. Legyen az férfi vagy nő. A döntés utáni felelősségvállalás pedig sok esetben egyenesen taszít minket vagy lehunyt szemmel elosonunk mellette, mintha nem is tudnánk róla. Nem csoda, ha az elköteleződés hasonló érzéseket vált ki az emberből, leginkább talán a férfiakból.

"A Döntést" máma egyre inkább halogatjuk. Vajon miért döntünk egyre később az elköteleződés mellett? Mire várunk? És leginkább miért nem merünk felelősséget vállalni érte? Általában miért nem vállalunk felelősséget a döntéseink után (ha egyáltalán képesek voltunk meghozni őket)?

Úgy gondolom egyfajta válasz lehet erre a világ beszürkülése, a sok fekete és fehér, az igenek és nemek ("Válaszotok legyen igen igen, nem, nem." (Mt 5,37)) helyett sok esetben egyértelmű állást sem vagyunk képesek foglalni dolgok mellett. Nincs a szónak súlya, nincs mögötte tartalom és leginkább nem áll mögötte senki. Ha ebből a szempontból nézzük a házasságkor kimondott "Igen"-ünket, nem meglepő, hogy oly sokan nem látják jelentőségét. Mert így nincs is.

Legyünk szókimondó, szavunkért és tetteinkért felelősséget vállaló emberek. Lássuk be, hogy szükségünk van erre a biztonságra, erre az erős alapra, legalább erre az egyetlen Igen-re az éltünkben, mert enélkül nem létezik bizalom, megbocsátás,... és sorolhatnám tovább a fent említett motorokat, egyszóval jó kapcsolati alap.