Mi, a férjemmel, nem éltünk együtt a házasság előtt. Így mondanom sem kell, alig vártuk az esküvőnk napját, hogy onnantól kezdve minden pillanatot együtt töltsünk. 20 évesek voltunk, amikor megismerkedtünk és még egyikünk sem töltötte be a 24-et, amikor összeházasodtunk. Mégis, hihetetlenül hosszú időnek tűnt az együtt járás. 40 hónap, majdnem napra pontosan ... :)
A házasságra nagyon készültünk - tudatosan építettük önmagunkat és a kapcsolatunkat. A baráti körünkben, mint oly sok mindenben, ebben is "úttörőknek" számítottunk, így sokan hitetlenkedve fogadták a "korai" esküvőt, de természetesen sokan voltak azok is, akik támogattak minket, akik számára mi voltunk a Példa..., olyan nagyon tökéletesnek tűnt minden. Biztosak voltunk abban, hogy életünk legboldogabb időszaka következik...
Rövid volt az az időszak, amit az esküvő után valóban kettesben töltöttünk: alig 3 hónap, aztán következett még 9 hónap, ami már nemcsak rólunk szólt. Mikor megtudtuk, hogy babát várunk nagyon örültünk, egyáltalán nem ért minket váratlanul, mégis..., valahogy ekkor kezdődtek a nehézségek... Az esküvőt követő első évünk több szempontból is nehéz időszaknak bizonyult: mindketten egyetemre jártunk, én szakdolgozatot írtam, államvizsgára készültem. Egyikünknek sem volt állandó munkahelye, az egyetemen vettünk részt időszakos munkákban, de ez nem jelentett túl sok pénzt, így anyagilag nem álltunk jól. Emlékszem, mennyi mindent terveztünk arra az időszakra, amikor végre nem kell elérnem az utolsó perbáli buszt hazafelé, hanem nyugodtan elmehetünk a nap végén moziba, színházba, vagy akár vacsorázni, esetleg táncolni egy kicsit valahová..., de az anyagi lehetőségeink ezt nem engedték meg. Balázs ebben az időszakban minden fillért megnézett, hogy mire megy el..., és csak ennyit mondott: ennek még nincs itt az ideje...!
A várandóság első fele szintén nagyon megviselt, mind fizikailag, mind lelkileg, annak ellenére, hogy terveztük és nagyon akartuk a babát.
Egyre kevésbé éreztük egymást. Megváltoztak bennünk, köztünk, körülöttünk a dolgok. Hamar megéreztük, hogy lejtőre kerültünk, de nem értettük miért. Teltek a hetek, a hónapok és csak azt láttuk, hogy valami nem jó, vagy legalábbis egyáltalán nem úgy működik, ahogy "megálmodtuk". Kettesben való beszélgetéseink nem a kapcsolatunkról szóltak, hanem azokról a problémákról, amikkel nap, mint nap szembesültünk, amikkel nap, mint nap meg kellett küzdenünk. A hétköznapok terhe lenyomta az együttlét varázsát...
Amikkel én álltam el a kiteljesedés útját:
Számomra például hihetetlenül nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a régi és az "új" feladataim között... Korábban egyáltalán nem gondoltam volna, hogy problémát fog okozni a főzés, a háztartási feladatok illetve a tanulás összehangolása..., de sajnos okozott, nem is kis problémát. Ez olyan felismeréshez vezetett önmagamat illetően, ami mindig bennem volt, de soha nem került előtérbe.
Maximalista vagyok. És ez a maximalizmus ugyancsak nehezen fogadta, hogy nem tudok mindenhol a saját elvárásaimnak megfelelően teljesíteni. Számomra a tanulás volt az első. Ez bizonyos szempontból így volt az esküvő előtt is, csak akkor meg volt az a könnyebbség, hogy ha tanulnom kellett akkor Balázzsal vagy nem találkoztunk, vagy közösen mentünk a könyvtárba és amikor hazaértem mindettől függetlenül meleg vacsora várt, úgy, hogy esetleg egy késő délutáni összefutás is belefért még a barátnőimmel... Az esküvő után ez úgy nézett ki, hogy Balázzsal állandóan máskor kellett tanulnunk, tehát a közös könyvtárazás nem működött. Ha otthon voltunk, én nem tudtam tanulni, mert állandóan az járt az eszembe, mennyi teendőm lenne itthon... és akkor még hol voltak a barátnők, és egyáltalán mi lesz vacsorára...???? A tanulás után pedig mi más következhetett volna, mint a házimunka, csupa nagybetűvel ám!!! Bizony, mert kettőnk után aztán el lehet képzelni mennyi mosogatni-, porszívózni-, mosni-, teregetni- és vasalni való gyűlt össze. (Most azt kívánom, bárcsak megint, akárcsak egy hétig, annyi dolgom lenne itthon, mint akkor volt...) Na, hát aki szintén feladatorientált, az megérti, hogy én ott is feladatot látok, ahol más kényelmesen feltenné a lábát azzal a megnyugtató érzéssel, hogy nagyjából egy hétig semmilyen dolga nincsen. Balázsnak nem volt könnyű kitalálni mivel is segíthetne rajtam. Ha ugyanis elvégzett valamilyen házimunkát helyettem, mindjárt úgy éreztem, hogy azért csinálja meg, mert elégedetlen az én munkámmal...
Az otthoni teendők után jött az aktuális munka, majd a barátnők, majd önsajnáltatás az állandó émelygés, rosszullét miatt stb..., és így teltek a napok, a hetek, és észre sem vettem, hogy nincs Rá szánt időm, hogy pont azt, amire annyira vágytam, nem tudom beilleszteni a többi - egyenként is, de együtt meg pláne - halaszthatatlan teendőim közé.
Szörnyű érzés így utólag visszatekinteni egy-egy szombat reggelre, ami, hála Istennek, elég mélyen az emlékeimbe vésődött ahhoz, hogy soha, de soha ne kövessem el még egyszer azokat a hibákat. Egyik ilyen reggelen kicsit tovább aludtunk a megszokottnál (lehet, hogy 8 óráig??). Mikor az órára pillantottam rosszul lettem..., mintha csak időre kellett volna mennem valahova és most legalábbis egy értem érkező külön gépet kések le, amiért nem keltem hamarabb... Szóval nagyjából a "te jó ég, mennyi feladatom van mára és én átaludtam a fél délelőttöt" érzés kerített hatalmába... Balázs viszont nem éppen ilyen "azonnal ki kell ugranom az ágyból" gondolattal ébredt, még egy kicsit marasztalt volna engem is, de részemről erről szó sem lehetett. Nekem ott, akkor, azonnal, lehetőleg még pizsamában hozzá kellett látnom a napi penzumhoz. Mindezt megkoronázta, hogy Balázs - miután látta, itt hosszú lustálkodásról szó sem lehet - megemlítette, milyen jó lenne valami villás reggelit készíteni (ez normál esetben nem hiszem, hogy szombat reggel 8-kor, egy halk megnyilvánulásban, bárkit kihoz a sodrából..., de én más voltam...) Micsoda??? Tudod mennyi idő megcsinálni?? Persze mindezt csak magamban duzzogtam. Ő legfeljebb az arcomon láthatta, hogy ez nem a megfelelő ötlet, nem a megfelelő időben.
Hát igen..., alapjában véve az is komoly probléma volt, hogy Balázs vágyai teljesíthetetlen elvárásokká nőttek a szememben, ezáltal mélyítve a közöttünk lévő szakadékot.
Ahogyan mindezt a férjem látta:
"A házasság utáni időszak számomra célként jelent meg. Bár tudtam, hogy most nem kikötünk, hanem elhagyjuk az öblöt és kihajózunk a nyílt tengerre, az üzenet lényegét mégsem tettem magamévá. Úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk készen van. Majdnem olyan rendszeresen találkoztam a barátaimmal, mint az esküvő előtt, csak most az volt a különbség, hogy ezek a találkozások a kettőnk minőségi együttlétének idejét csökkentették, a közösen eltölthető esték lehetőségétől fosztottak meg minket. Furcsa időszak volt ez, hiszen az egyetemi élet által nyújtott szabadság következtében sok időnk lehetett volna együtt - hiszen így is terveztük -, de valójában csak egymás mellett voltunk.
A körülöttünk lévők mindebből nem sokat vettek észre, de számunkra az esküvőt követő első év komoly visszalépést, "leépülést" jelentett. Tudtuk, ugyan hogy egy kapcsolatban nincs stagnálás, vagy növekszik és erősödik, vagy lejtőre kerül, mégsem tudtuk ezt átültetni a közös életünkbe.
Nehezítette a megoldásra való rátalálást az én habitusom is. Az első években nagyon kevés pénzből kellett megoldani a mindennapokat, s ez sikerült is, de én már nagyon vágytam az anyagi biztonságunkat megteremtő állás után. Közös céljaink mindig voltak (és természetesen most is vannak) és engem ezek a célok mozgattak, így, amikor Bogi kezdeményezett egy - egy komolyabb beszélgetést kettőnkről, akkor én mindig úgy éreztem, hogy csak panaszkodik, hogy semmi nem jó, úgy, ahogyan van... Nem értettem, miért nem látja előttünk azokat a célokat, amiket én látok, és miért fásul bele a mindennapokba...
Nem akarok senkit sem kétségek között hagyni, nagyon szerettük akkor is egymást :), de újra meg kellett küzdenünk a másikért. Ezért is igyekeztem besegíteni a házimunkába. (Csak teregetni ne kelljen...!!!!) De, mint később kiderült, Bogi kevésbé vette ezeket szívesen... Ennek a problémának a megoldásához pedig egyszerűen csak helyes kommunikációra lett volna szükség, a másik tettei által bennünk felszínre kerülő érzelmek azonnali kibeszélésére..."
És, ami számunkra a megoldást jelentette:
Ahhoz, hogy újra megtaláljuk az utat a másik felé, különösen oda kellett figyelnünk a munka és a szabadidő, nem csak elméletben történő, szétválasztására. Ekkor vált valóban fontossá és fogalommá számunkra "a heti egy este, havi egy nap, évi egy hét" jelentése, és ekkor kezdtünk el élni az általa nyújtott lehetőségekkel. Különös hangsúlyt fektettünk arra is, hogy a másik legkisebb sikereit is értékeljük, és ne csak magunkban...
Mikor Zsombor fiúnk megszületett - és láttam, hogy mostantól valóban nagyon kevés időnk lesz egymásra - még sokáig hibáztattam magam, azért az eltékozolt pár hónapért, ami csak kettőnkről kellett volna, hogy szóljon... Balázs döbbentett rá, hogy igazából hálásak lehetünk ezért a küzdelmes első évért, hiszen időben megtapasztalhattuk, hogy mindig minden csak rajtunk múlik, a boldogságunknak csak mi állhatunk az útjában és a problémákra a megoldás is mindig kettőnkben van. Ehhez persze túl kell lépni önmagunkon, a valós, vagy vélt sérelmeinken, és ez nagyon nehéz munka. Sajnos nem mondhatom, hogy nekünk már tökéletesen megy, de ha egyszer-egyszer újra belecsúszunk a régi hibába, a szokásos duzzogás után az egyikünk - aki hamarabb túljutott önmagán - a másik segítségére siet egy öleléssel, mosollyal, nevetéssel..., ezzel készítve elő a jó hangulatú beszélgetést.
A várandóság első fele szintén nagyon megviselt, mind fizikailag, mind lelkileg, annak ellenére, hogy terveztük és nagyon akartuk a babát.
Egyre kevésbé éreztük egymást. Megváltoztak bennünk, köztünk, körülöttünk a dolgok. Hamar megéreztük, hogy lejtőre kerültünk, de nem értettük miért. Teltek a hetek, a hónapok és csak azt láttuk, hogy valami nem jó, vagy legalábbis egyáltalán nem úgy működik, ahogy "megálmodtuk". Kettesben való beszélgetéseink nem a kapcsolatunkról szóltak, hanem azokról a problémákról, amikkel nap, mint nap szembesültünk, amikkel nap, mint nap meg kellett küzdenünk. A hétköznapok terhe lenyomta az együttlét varázsát...
Amikkel én álltam el a kiteljesedés útját:
Számomra például hihetetlenül nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a régi és az "új" feladataim között... Korábban egyáltalán nem gondoltam volna, hogy problémát fog okozni a főzés, a háztartási feladatok illetve a tanulás összehangolása..., de sajnos okozott, nem is kis problémát. Ez olyan felismeréshez vezetett önmagamat illetően, ami mindig bennem volt, de soha nem került előtérbe.
Maximalista vagyok. És ez a maximalizmus ugyancsak nehezen fogadta, hogy nem tudok mindenhol a saját elvárásaimnak megfelelően teljesíteni. Számomra a tanulás volt az első. Ez bizonyos szempontból így volt az esküvő előtt is, csak akkor meg volt az a könnyebbség, hogy ha tanulnom kellett akkor Balázzsal vagy nem találkoztunk, vagy közösen mentünk a könyvtárba és amikor hazaértem mindettől függetlenül meleg vacsora várt, úgy, hogy esetleg egy késő délutáni összefutás is belefért még a barátnőimmel... Az esküvő után ez úgy nézett ki, hogy Balázzsal állandóan máskor kellett tanulnunk, tehát a közös könyvtárazás nem működött. Ha otthon voltunk, én nem tudtam tanulni, mert állandóan az járt az eszembe, mennyi teendőm lenne itthon... és akkor még hol voltak a barátnők, és egyáltalán mi lesz vacsorára...???? A tanulás után pedig mi más következhetett volna, mint a házimunka, csupa nagybetűvel ám!!! Bizony, mert kettőnk után aztán el lehet képzelni mennyi mosogatni-, porszívózni-, mosni-, teregetni- és vasalni való gyűlt össze. (Most azt kívánom, bárcsak megint, akárcsak egy hétig, annyi dolgom lenne itthon, mint akkor volt...) Na, hát aki szintén feladatorientált, az megérti, hogy én ott is feladatot látok, ahol más kényelmesen feltenné a lábát azzal a megnyugtató érzéssel, hogy nagyjából egy hétig semmilyen dolga nincsen. Balázsnak nem volt könnyű kitalálni mivel is segíthetne rajtam. Ha ugyanis elvégzett valamilyen házimunkát helyettem, mindjárt úgy éreztem, hogy azért csinálja meg, mert elégedetlen az én munkámmal...
Az otthoni teendők után jött az aktuális munka, majd a barátnők, majd önsajnáltatás az állandó émelygés, rosszullét miatt stb..., és így teltek a napok, a hetek, és észre sem vettem, hogy nincs Rá szánt időm, hogy pont azt, amire annyira vágytam, nem tudom beilleszteni a többi - egyenként is, de együtt meg pláne - halaszthatatlan teendőim közé.
Szörnyű érzés így utólag visszatekinteni egy-egy szombat reggelre, ami, hála Istennek, elég mélyen az emlékeimbe vésődött ahhoz, hogy soha, de soha ne kövessem el még egyszer azokat a hibákat. Egyik ilyen reggelen kicsit tovább aludtunk a megszokottnál (lehet, hogy 8 óráig??). Mikor az órára pillantottam rosszul lettem..., mintha csak időre kellett volna mennem valahova és most legalábbis egy értem érkező külön gépet kések le, amiért nem keltem hamarabb... Szóval nagyjából a "te jó ég, mennyi feladatom van mára és én átaludtam a fél délelőttöt" érzés kerített hatalmába... Balázs viszont nem éppen ilyen "azonnal ki kell ugranom az ágyból" gondolattal ébredt, még egy kicsit marasztalt volna engem is, de részemről erről szó sem lehetett. Nekem ott, akkor, azonnal, lehetőleg még pizsamában hozzá kellett látnom a napi penzumhoz. Mindezt megkoronázta, hogy Balázs - miután látta, itt hosszú lustálkodásról szó sem lehet - megemlítette, milyen jó lenne valami villás reggelit készíteni (ez normál esetben nem hiszem, hogy szombat reggel 8-kor, egy halk megnyilvánulásban, bárkit kihoz a sodrából..., de én más voltam...) Micsoda??? Tudod mennyi idő megcsinálni?? Persze mindezt csak magamban duzzogtam. Ő legfeljebb az arcomon láthatta, hogy ez nem a megfelelő ötlet, nem a megfelelő időben.
Hát igen..., alapjában véve az is komoly probléma volt, hogy Balázs vágyai teljesíthetetlen elvárásokká nőttek a szememben, ezáltal mélyítve a közöttünk lévő szakadékot.
Ahogyan mindezt a férjem látta:
"A házasság utáni időszak számomra célként jelent meg. Bár tudtam, hogy most nem kikötünk, hanem elhagyjuk az öblöt és kihajózunk a nyílt tengerre, az üzenet lényegét mégsem tettem magamévá. Úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk készen van. Majdnem olyan rendszeresen találkoztam a barátaimmal, mint az esküvő előtt, csak most az volt a különbség, hogy ezek a találkozások a kettőnk minőségi együttlétének idejét csökkentették, a közösen eltölthető esték lehetőségétől fosztottak meg minket. Furcsa időszak volt ez, hiszen az egyetemi élet által nyújtott szabadság következtében sok időnk lehetett volna együtt - hiszen így is terveztük -, de valójában csak egymás mellett voltunk.
A körülöttünk lévők mindebből nem sokat vettek észre, de számunkra az esküvőt követő első év komoly visszalépést, "leépülést" jelentett. Tudtuk, ugyan hogy egy kapcsolatban nincs stagnálás, vagy növekszik és erősödik, vagy lejtőre kerül, mégsem tudtuk ezt átültetni a közös életünkbe.
Nehezítette a megoldásra való rátalálást az én habitusom is. Az első években nagyon kevés pénzből kellett megoldani a mindennapokat, s ez sikerült is, de én már nagyon vágytam az anyagi biztonságunkat megteremtő állás után. Közös céljaink mindig voltak (és természetesen most is vannak) és engem ezek a célok mozgattak, így, amikor Bogi kezdeményezett egy - egy komolyabb beszélgetést kettőnkről, akkor én mindig úgy éreztem, hogy csak panaszkodik, hogy semmi nem jó, úgy, ahogyan van... Nem értettem, miért nem látja előttünk azokat a célokat, amiket én látok, és miért fásul bele a mindennapokba...
Nem akarok senkit sem kétségek között hagyni, nagyon szerettük akkor is egymást :), de újra meg kellett küzdenünk a másikért. Ezért is igyekeztem besegíteni a házimunkába. (Csak teregetni ne kelljen...!!!!) De, mint később kiderült, Bogi kevésbé vette ezeket szívesen... Ennek a problémának a megoldásához pedig egyszerűen csak helyes kommunikációra lett volna szükség, a másik tettei által bennünk felszínre kerülő érzelmek azonnali kibeszélésére..."
És, ami számunkra a megoldást jelentette:
Ahhoz, hogy újra megtaláljuk az utat a másik felé, különösen oda kellett figyelnünk a munka és a szabadidő, nem csak elméletben történő, szétválasztására. Ekkor vált valóban fontossá és fogalommá számunkra "a heti egy este, havi egy nap, évi egy hét" jelentése, és ekkor kezdtünk el élni az általa nyújtott lehetőségekkel. Különös hangsúlyt fektettünk arra is, hogy a másik legkisebb sikereit is értékeljük, és ne csak magunkban...
Mikor Zsombor fiúnk megszületett - és láttam, hogy mostantól valóban nagyon kevés időnk lesz egymásra - még sokáig hibáztattam magam, azért az eltékozolt pár hónapért, ami csak kettőnkről kellett volna, hogy szóljon... Balázs döbbentett rá, hogy igazából hálásak lehetünk ezért a küzdelmes első évért, hiszen időben megtapasztalhattuk, hogy mindig minden csak rajtunk múlik, a boldogságunknak csak mi állhatunk az útjában és a problémákra a megoldás is mindig kettőnkben van. Ehhez persze túl kell lépni önmagunkon, a valós, vagy vélt sérelmeinken, és ez nagyon nehéz munka. Sajnos nem mondhatom, hogy nekünk már tökéletesen megy, de ha egyszer-egyszer újra belecsúszunk a régi hibába, a szokásos duzzogás után az egyikünk - aki hamarabb túljutott önmagán - a másik segítségére siet egy öleléssel, mosollyal, nevetéssel..., ezzel készítve elő a jó hangulatú beszélgetést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése