Három Herceg és egy kis Hölgy

"Történetek mindarról, amit azoktól tanulhatunk, akiket mindenáron tanítani szeretnénk..."

...és, hogy mit kaptam az én három Hercegemtől és a kis Hölgyemtől? Megtanultam megállni, és nem csak nézni, hanem látni is őket: ahogy önfeledten játszanak, ahogy minden figyelmüket összeszedve masnit kötnek a cipőfűzőjükkel, ahogy együtt izgulnak a mesék hőseivel esténként, ahogy mackójukat magukhoz szorítva elalszanak és ahogy arcukon megjelenik az első álombéli mosoly...

Megtanultam tőlük élvezni a pillanat varázsát, és így általuk váltam olyan édesanyává, amilyen mindig is lenni szerettem volna...

Első nap a Paradicsomban

A kórházból édesapám vitt minket haza Álmossal, mert Balázs nem jöhetett el a tanévzáró konferenciáról. Bevallom: csalódott voltam. Persze nem az apukám miatt! Sőt, örültem, hogy szoros napirendjét felrúgva jött értünk...és nem is amiatt mert pótolhatatlan találkozást mulasztottunk így el apa és fia között...nem. Ez az alkalom egyszerűen csak úgy önmagában különleges, mondhatnám rituális: Balázs hatalmas csokor virággal érkezik meg értünk, és hosszú idő után most először tudjuk úgy megölelni egymást, hogy nincs közöttünk a pocakom...hazafelé átbeszéljük az elmúlt három napot, mesél a gyerekekről, és rácsodálkozunk - újra és újra -  hogy megint eggyel többen vagyunk...



Mire hazaértünk kitakarított lakás és meleg ebéd várt minket. A gyerekek még Perbálon voltak, anyukám vigyázott rájuk. Úgy terveztük, hogy Balázs a konferencia után kimegy értük és este hazahozza őket. Akkor úgy tűnt ez a jó döntés. Hadd láthassák minél hamarabb a kistesót, akit annyira vártak.
De mire hazaértek este nyolc óra lett. Álmost pont evett és én nem tudtam mindjárt megölelgetni őket. Bulcsú odarohant hozzám és mindjárt a szoptatás technikai oldala kezdte el érdekelni - hogyan jöhet a mellemből a tej, hogyan eszik a kistesó és kipróbálhatja-e ő is? Rékuskánk mindezek közben azonnal ölbe akarta venni, öltöztetni, pelenkázni, puszilgatni és ha lehet ezt mind egyszerre. Zsombor pedig csak állt mellettem és egészen meg volt illetődve - nézte  Álmost, simogatta a fejét, és roppant büszke volt.
Mire befejeztem a szoptatást, mindenki ölbe vehette egy picit a kistesót és Bulcsút sikerült lebeszélnünk a szopizásról egy cumisüvegnyi tejért cserébe, tíz óra lett - de a nagyok egyáltalán nem akartak lefeküdni. Egymás szavába vágva meséltek a Perbálon töltött napokról és kérdeztek a kórházról, simogatták a már lassan türelmét vesztő Álmost akinek hirtelen sok lett a zaj, az inger és a nagyoktól jövő szeretet.
Mikor láttuk, hogy lassan elveszítjük uralmunkat a négy gyermek felett, leültettük őket egy utolsó utáni kakaóhoz, amihez meglepetés nutellás kalács járt. Ez elég hívogatónak tűnt ahhoz, hogy én addig megnyugtassam Álmost egy meleg fürdővel. De nem jól taktikáztunk, mert a fürdetésben mindenki részt akart venni. Bulcsú úgy, hogy beül a kistesó mellé a kis kádba, Réka fürdetni szerette volna, de ha lehet akkor én ne legyek ott és ne is aggódjak, mert ő egyedül is tudja tartani Álmost. Zsombor pedig úgy látta jónak, ha feláll a fürdőkád szélére és onnan fürdeti a legkisebbet... Egyszerre túl sok lett a segítő kéz...hirtelen nem lett jobb ötletünk és hogy mentsük, ami még menthető beültettük mindhármukat a fürdőkádba, a kis kádat tartó állvány alá. Ebből lett az "emeletes fürdetés", ahogy a gyerekek elnevezték, és természetesen hatalmas hancúrozás követte...
Mire mindenkit lefürdettünk, szárazra töröltünk és betakartunk éjszakára fél tizenkettő lett.
Nyúzottan jöttünk ki a gyerekszobából, ahol most először négy gyermekünk aludta az igazak álmát, de az ajtóban még megálltunk és csak hallgattuk a hőn áhított csendet.
- Rossz ötlet volt ma hazahozni őket, igaz? - kérdeztem Balázstól.
- Nem! Olyan boldogok! És mi is belejövünk majd...bár ha minden nap ilyen hosszú lesz... Mi azok közé tartozunk, akik mindig csinálnak valamit és akikkel ezért mindig történik valami...valami, amit megírhatsz, és amin később mosolyoghatunk.

...és valóban: ha jól végiggondolom Álmos születése óta kevés olyan nap volt, amikor ne történt volna valami, izgalmas, érdekes, szívszorító vagy szívet gyönyörködtető - egyszóval említésre méltó dolog körülöttünk és persze bennünk. Mert együtt változunk a történésekkel, mindegyik alakít rajtunk és a cél nem kevesebb, mint a tökéletesség, aminek eléréséhez bennünk van a létra.