"Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!"

Nem könnyű két - ha nem is teljesen ellentétes, de nem egyenrangú dolognak a tárgyilagos bemutatása. Főleg akkor nem, ha az ember régóta teljes mértékben elkötelezett az egyik álláspontot illetően. Így vagyok én a "házasság vagy együttélés" dilemmájával.

Mióta a párkapcsolati téma egyáltalán foglalkoztat (úgy kamaszkorom óta), csak házasságban gondolkodom, és mióta házasságban élek - és kicsit jobban belelátok a mélységeibe és magasságaiba - még inkább a házasság pártján állok - és nem a papírforma miatt.

Nyilván én sem ezzel a tudattal születtem. Inkább ebbe a tudatba születtem bele. Gyerekkoromban szüleim kapcsolatát teljesen tökéletesnek, minta és példaértékűnek láttam, követendőnek - én is így akarom majd csinálni, mert biztonságban éreztem magam benne, és kell-e ennél több egy kisgyereknek? Aztán persze később - ahogy annak lennie kell - sok mindent megkérdőjeleztem a házasságukat illetően, és most, hogy én is házasságban élek, már látom, mik voltak a hibák az ő kapcsolatukban. De soha nem kérdőjeleződött meg bennem, hogy meg kell-e pecsételni két ember életének az összekötését, vagy elég a kézfogás is.

Soha nem kérdőjeleztem meg, mert tudtam, hogy probléma, konfliktus, nehézség mindenhol van - minden kapcsolatban, és a templomban, illetve anyakönyvvezető előtt tett eskü sem mentesít ezek alól. De vannak az életben olyan problémák, ahol csupán az emberi kézfogás kevésnek bizonyul, akármilyen jó szándék és erős akarat van is mögötte. Kevés, mert emberek vagyunk és ez maga után vonja a tökéletlenségünket is.

Ha most valaki azt reméli, hogy itt megtudhatja mi a tartós párkapcsolat, vagy az élethosszig tartó házasság titka, annak lehet, hogy csalódást fogok okozni. A recept ugyanis sok hozzávalóból áll, a tészta alapját jelentő összetevőket fel lehet ugyan sorolni, de a tésztát mindenki mással ízesíti és bizonyos alkotóelemekből más mennyiséget használ. Így lesz minden házasság egyedi. Vannak - ha nem is egyszerűen - de mindenki számára beszerezhető, majdnem közhelyszerű alkotóelemei, vannak olyanok, amikért keményen meg kell dolgozni mind a két félnek, és vannak öröklött alapanyagok, amikért - szerencsés esetben - a szüleink dolgoztak meg.

Egy biztos: az alapreceptből egyetlen hozzávaló sem maradhat ki. Van, ami esetleg helyettesíthető, vagy kiegészíthető, és van olyan, ami később pótolható, ha a kezdeteknél hiányzott. A pótlás azonban mindig sok, talán több munkát is jelent.

A teljesség igénye nélkül szeretnék néhány összetevőt felsorolni, amik szerintem a legfontosabbak, és kicsit a mélyére nézni ezáltal a házasság vagy együttélés kérdésének.

A családból hozott minta a legfontosabb alkotóelem (ez a működő házasság receptjének legmeghatározóbb összetevője). Alapjaiban ez határozza meg a gondolkodásunkat, látásmódunkat a párkapcsolatokat illetően. Amit magunkkal hozunk, amilyennek a szüleinket láttuk (férj-feleség, apa-anya szerepben), olyan alapokra helyeződik majd a mi kapcsolatunk is. Természetesen ez nem eleve elrendeltséget jelent, de mindenképpen ez a kiindulási pont.

Az otthon látott feleség és férj minta fogja a legjobban meghatározni a problémakezelésünket, konfliktusmegoldási formáinkat – mert nehézség esetén stresszhelyzetbe kerülünk, és ilyenkor a tanult mintákhoz nyúlunk vissza. Úgy fogjuk megoldani a mi problémáinkat, ahogyan a szüleink kezelték előttünk az ilyen helyzeteket.

Ezért sem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos ezeknek a hozott mintáknak a tudatos felismerése és felülvizsgálata.

Ha a minta, ami előttünk áll pozitív, akkor hálásak lehetünk a szüleinknek, akik követhető példát éltek elénk. Ellenkező esetben nehezebb lesz a feladat, de nem lehetetlen!

Vannak olyan alkotóelemek, amik mindenki számára elérhetőek, ha van elég kitartásunk megdolgozni értük. Ilyen a megalapozott bizalom, a feltétel nélküli szeretet és a másik elismerése. Ezek közül egyik sem alakul ki magától és ha valaki valamelyiket hosszútávon próbálta már, akkor tudja, hogy nem könnyű elérni őket. Azért nem, mert gyengék vagyunk és gyakran pont az általunk leginkább szeretett ember felé fordulunk úgy, mintha nem a társunk, hanem a legyőzni/meggyőzni kívánt ellenfelünk lenne. Nem egyszerű az emberi természet... Szerintem itt van az a pont, ahol veszélyessé válik az együttélés jövője a házassággal szemben. Mert például a feltétel nélküli szeretet megteremtésével nem jár együtt az állandó szeretet érzése a másik felé. Inkább a „szenvedjétek el egymást szeretetben“ (Szt. Pál) gondolat áll közel hozzá. Mert a szeretet, a másik felém irányuló szeretete, időnként igenis lehet szenvedés. Járhat testi-lelki fájdalommal, de ezt az érzést nem lehet összekeverni azzal, hogy elmúlt az összetartó erő a kapcsolatból. Ez az a pont, ahol szerintem megkérdőjeleződik az együttélés, mint élhető életforma. Az együtt élőket ugyanis semmi nem kötelezi és semmi nem segíti abban, hogy elszenvedjék egymást szeretetben. Itt ez nem működik, mert nem kell, hogy működjön. Nincs miért küzdeni, ha úgy érezzük, nem vagyunk jók együtt. A házasságban van miért küzdeni – kettőnkért, a fogadalmunkért. Ott sem mindig tökéletes minden, csak ott van egy alap, amihez mindig visszatérhetünk és mindig vissza is kell térnünk: az egymásra  kimondott igenünk.

Ahogy Tél cikkében már olvashattátok, a legfőbb probléma, hogy alig van hitele az adott szónak. És annak az Igennek, amit ki sem mondunk? Amivel nem erősítjük meg magunkat és a társunkat? Annak akkor mekkora hitele lesz? Pontosan ez az "igen" lenne az, amivel könnyűvé tehetnénk József Attila versében „azt a nehéz hűséget“, amivel megszerezhetnénk a házasság receptjének egy újabb hozzávalóját, a biztonságérzetet.
Egy kapcsolatban nagyon fontos, hogy mind a két fél megkapja és megadja a másiknak kijáró tiszteletet. Ez kezdődhet mindjárt azzal, hogy kimondom a másikra az "igent". Természetesen nem ettől lesz tartós a házasság, de ez ad esélyt arra, hogy tartós lehessen..."az ígéret pedig szép szó, ha megtartják úgy jó!"