Mindenképpen a család elsődleges funkcióját, feladatát jelenti, hiszen a férfi és a nő életközösségéből akkor születik meg a család, ha gyermekkel, gyermekekkel gyarapodik a kapcsolatuk.
Mi ezt - a szüleim "házi családi életre neveléséből" - teljes mértékben megtanulhattuk és hála nekik: nem csak elméletben.
Régóta jár szájról szájra a nagy családban az a lassan anekdotává érő történet, ami - úgy hisszük - már szüleink házassága előtt megalapozta későbbi gyermekvállaláshoz való hozzáállásukat, bár akkor ezt még ők sem tudták.
Mikor jegyesoktatásra jártak, az atya megkérdezte tőlük, hogy hány gyermeket szeretnének. Az apukánk akkor azt mondta, hogy kettőt (ők ketten voltak testvérek), az anyukánk pedig azt mondta, hogy hármat (ők négyen voltak)... és évekkel később így lettünk mi öten, édestestvérek. De az Isten úgy látta jónak, hogy ő is beleszól a gyermekek létszámának alakulásába, ezért kaptak tőle a szüleim - és mi is - még öt gyermeket ajándékba, akik állami gondozásból kerültek hozzánk. Így lettünk, és így vagyunk a mai napig tízen.
Pedig, ahogy apukám később bevallotta, akkor az atya előtt ülve, közel 40 évvel ezelőtt, nem gondolta, hogy nagycsaládos szülővé válik. Sőt! Sokáig kifejezetten riasztotta a sok gyermek gondolata. De az Isten máshogy tervezte és ők belesimultak ebbe a tervbe.
Most, szülőként, látom csak igazán mekkora áldozat volt a részükről mindannyiunkra, egyenként kimondott igenük.
Talán ez a - egy nagyon csúnya szakkifejezéssel élve - reprodukciós minta határozta meg a gondolkodásunkat, látásmódunkat, gyermekvállaláshoz való hozzáállásunkat.
