Zsombor

Az elsőszülött. Az első unoka. Bár - hála Istennek az utóbbiból- 10 nappal később megérkezett a második.

Az első gyermek helyzete mindig kiváltságos. Övé minden időnk, figyelmünk, energiánk. De övé minden bizonytalanságunk, csetlésünk-botlásunk a szülővé válás útján.

Zsombor 11 hónappal az esküvőnk után született. Mikor megtudtuk, hogy várjuk nagyon boldogok voltunk. Tervezett és nagyon várt baba volt. De a várandóság nehezen indult. Az 5-6. héttől kezdődtek a rosszullétek. Sok hányás, émelygés, rossz közérzet és állandóan hullámzó lelki állapot... Ezek mellett nehezen tudtam átadni magam a babavárás boldogságának. A 20. hét környékén megszűntek a testi nehézségek, de a  teljes lelki ráhangolódás nem jött el. Úgy telt el az a közel kilenc hónap, hogy nagyon ritkán tudtam igazán Vele lenni.

Az első pillanattól kezdve biztosak voltunk abban, hogy fiú, így lánynevek fel sem merültek. Mindketten kisfiút vártunk és azt is tudtuk, hogy Zsombornak fogjuk hívni.

Zsomó közel két héttel a kiírt időpont előtt született. A szülés megviselt testileg - lelkileg egyaránt. Olyan volt, mint a várandóság: nem tudtam a mélyére kerülni. A felszínen lebegtem és hiába velem történt mérhetetlenül messze éreztem magamtól. 

A szoptatás - a lelki megpróbáltatások miatt - nehezen ment. Ez meghatározta az első 4-5 hónapot. Mindent a lehető legprecízebben akartam csinálni - tökéletesen, ahogyan az első gyermekes szülők - és nem vettem észre, hogy ez a görcsös törekvés nehezíti Zsomóra való ráhangolódásomat.

Az éjszakai szoptatások minden erőmet elszívták. Halálosan fáradt és kimerült voltam.

De ahogy eltelt az első év és Zsomó elkezdte átaludni az éjszakákat én is pihentebb lettem. Ekkor érkezett el az az időszak, amit valóban együtt töltöttünk.

Zsombor kicsinek egy mosolyország volt, ahogy anyukám mindig mondta. Hihetetlenül rajongott az apukájáért és a közvetlen közelében élőkért, akikkel napi kapcsolata volt, de mérhetetlenül elutasító volt mindenki mással - még az unokatestvéreivel is, akikkel pedig viszonylag sokat találkozott.
Nem játszott együtt és nem kereste a kapcsolatot senkivel. Ha valaki odament hozzá többnyire elfordult, vagy arrébb ment. A maga által kiválasztott játékokkal félrevonult, lehetőleg a többiektől legmesszebb eső sarokba, és egyedül játszott. Csodálkoztunk, nem értettük, de elfogadtuk. 

Az önálló játéka nagyon hamar kialakult. Szeretett egyedül játszani egész kiskorától kezdve és ez mind a mai napig megmaradt. Kezdetben ugyan csak mellettem, de egyedül.

Nagyon hosszú időre lekötötte és leköti ma is egy-egy játék. Kedvence volt a színes, fa építőkocka. Még alig volt két éves, amikor már hatalmas tornyokat, várakat, házakat épített az összes fakocka felhasználásával. Kitartó volt és akárhányszor újra tudta kezdeni, amikor valami nem sikerült, leborult vagy  összedőlt. Nem nyugodott meg amíg nem érte el a saját maga által kitűzött célt.
Korát meghazudtoló precizitás van benne a kezdetektől. A játékoknak, könyveknek a helyét a polcokon pontosan tudta és mindig mindent egyedül pakolt el. Csak úgy volt jó, ahogy ő csinálta. 

Ma már nem az építőkockáké a főszerep, hanem a legóé. Bármit össze tud rakni, amit kigondol. Fantasztikus rálátása és előre látása van az építésben. Órákig képes foglalatoskodni egy-egy nehezebb, nagyobb építmény elkészítésével, teljesen elmerülve a munkában. Minden figyelmével a feladatra összpontosít, és ilyenkor általában hiába szólunk hozzá..., kívül esünk a bűvkörön.
Amivel mostanában bővült a játékrepertoár az a sakk és a legkülönbözőbb társas- és kártyajátékok. Kezdetben nehézséget okozott, hogy minden vereségtől kiborult, dühös lett, csapkodott, de lassan megtanultuk elfogadni és kimondani ezeket az érzéseit:
"- Látom dühös vagy! Nem könnyű dolog veszíteni, főleg akkor nem, ha valaki olyan közel állt már a nyeréshez, mint Te!" Így ő is könnyebben dolgozta fel a kudarcot: "-Akkor most játszunk még egyet anya!"

Hamar megtanulta a színeket, formákat és a nagyon rövid "fészekrajzos" időszakot felváltotta a valódi rajzolás.

Másfél éves kora óta énekel, illetve kezdetben csak dúdolt, mert viszonylag későn kezdett el beszélni. De minden olyan dalt, amit én addig énekeltem neki - altatásnál, játék közben, autóban ülve stb. - teljesen tisztán, a dallamot és ritmust végig követve, tudott visszaadni. Állandóan dúdolt, csak úgy a maga kedvére. Játék közben, autóban, ha jó kedve volt, vagy ha duzzogott. Ahogy pedig megtanult beszélni a szöveget is hibátlanul hozzátette a dallamhoz. Öröm volt hallgatni.

Minden mozgásos tevékenység közel áll hozzá. Aktív, bátor- de nem vakmerő - és kifáraszthatatlan volt sokáig. Mostanában kicsit nyugodtabb lett. Ha lehet akkor még megfontoltabb

Zsomo szívesen és könnyen tanul meg bármilyen verset, mesét vagy éneket. Rengeteg olyan mese van, amit úgy "olvas", hogy kinyitja a könyvet és emlékezetből elmondja a szöveget szó szerint. Gyakran mesél így Rékának és Bulcsúnak, akik nagyon hálás hallgatóközönséget jelentenek.

Ez volt és ez ma is az érem egyik oldala. A másik oldal rengeteg kihívást jelentett nekünk, kezdő szülőknek, és jelent ma is gyakorló szülőként.

Sok türelemre és kreativitásra volt szükségünk ahhoz, hogy a nap, mint nap előkerülő "dührohamait" - ha elfogyott az üdítő a dobozból és nem tudtuk tele tölteni a poharát (hogy csak a legegyszerűbbet említsem) - kezelni tudjuk. A zseni és az őrült határa? 

Sokszor nehéz volt felvállalni a küzdelmet, és ahogy nőtt és bizonyos dolgokban egyre ügyesedett, kinyílt a világ felé és mindent magába szívott, amit olvastunk neki, amit látott vagy hallott, úgy lettek egyre nehezebben kezelhetőek az indulatai, belső feszültségei, amiknek feldolgozására még nem volt kész, és amik levezetésében és helyes mederben tartásában még mi sem tudtuk segíteni. Tanácstalanul és egyre bosszúsabban álltunk előtte. A kezdeti türelmet egyre gyakrabban váltotta fel ingerültségünk, kiabálásunk, tehetetlen dühünk. Ahogy pedig ilyenkor lenni szokott, állandóan felmerült bennünk a kérdés: "Hol rontottuk el?" 

Egyik oldalon mi álltunk, a szülők, félelmeinkkel, a rávetített szerepekkel: "Makacs, önfejű, az apró problémáktól is mérhetetlenül kiboruló gyerek." A másik oldalon ő, a maga két évével, kemény akaratával, de segítségre és szeretetre vágyó kicsi lényével. Merre billen a mérleg serpenyője? És jó-e, ha valamerre elbillen? Nem volt könnyű erre válaszolni, és sokáig nem is tudtuk rá a választ. Lassan, ahogy egyre türelmetlenebbül és feszültebben kerestük a megoldást, elveszítettük a helyes ítélőképességünket. Mindig és mindenben nevelni akartuk, hiszen mi vagyunk "A SZÜLŐK". De Zsomó nem tűrte ezt a szoros gyeplőt és mire 3 éves lett lepergett róla minden, amit kértünk, tettünk vagy mondtunk, és egyre jobban felgyülemlő feszültségeit Réka húgán vezette le ütlegelés formájában.

Nincs átlagos gyerek. Nincsenek átlagos szülők. Nincsenek átlagos problémák, amikre átlagos megoldásokat lehet ráhúzni. Egyedi minden eset, és egyedi válaszokat igényel. Mi - most már - úgy hisszük ezeket a válaszokat csak a gyermekkel közösen, az ő egyéniségét, egyediségét figyelembe véve és tiszteletben tartva találhatjuk meg. Mindezt úgy, hogy hagyjuk magunkat nevelni mi is, és nyitottakká válunk a változás minden olyan lehetősége felé, ami a mindannyiunk számára elfogadható megoldáshoz vezet. 

Kemény munka kezdődött, és közel két év után nyugodtan mondhatom, hogy még nem ért véget. De megtanultuk, hogy Zsombornak szüksége van a segítségünkre ahhoz, hogy legyőzhesse önmagát, és ehhez meg kell tanulnunk, - és őt is meg kell rá tanítanunk - hogyan vezetheti le a feszültségeit az ökle használata nélkül. A megoldás, amit találtunk egyszerűbb volt, mint gondoltuk és teljes mértékben illeszkedett a személyiségéhez: kirajzoltattuk belőle a mérgét. Amikor láttuk lassan elborítja a düh kértük rajzolja le mit érez. Ilyenkor többnyire eszeveszett firkálásba kezdett, aminek gyakran a ceruza hegye látta kárát, de csak a ceruza hegye, mert utána új lapot kért, amire fát, házakat, autót és mosolygó napot rajzolt.

Zsomó 3 és fél éves volt, amikor elkezdte az óvodát. Tudtuk, hogy nehéz időszak következik, igyekeztünk felkészülni és őt is felkészíteni erre a változásra. Kezdetben komoly visszaesést jelentett az óvoda, mind az érzelmi, mind a kapcsolati életét illetően. Nehezen alkalmazkodó természetét keményen megpróbálta az idegen közösséggel való mindennapos együttlét. Nem tudta feldolgozni kezdeti sérelmeit, félelmeit, megpróbáltatásait. Nem mesélt és mi csak sejthettük mi játszódhat le benne...

Egy nagyon kemény fél év után nyúltunk ismét a rajzoláshoz, mint utolsó lehetséges segítséghez. Minden nap, amikor hazaért az oviból leültünk vele egy nagy rajzlap elé. A papír közepére húzott vonallal ketté választottuk a lapot majd egyik felére egy mosolygós fejet, másik felére egy szomorú arcot rajzoltunk, aztán megkértük rajzolja le mi volt aznap jó illetve rossz az oviban. Ilyenkor egy darabig kelletlenül forgatta a ceruzát, de kitartó türelmünket és őszinte érdeklődésünket látva egy idő után rajzolni kezdett, majd elkezdte szavakban is "kiönteni a lelkét" és mesélt, mesélt, mesélt...

Testvéreivel való kapcsolatát pillanatnyi hangulata határozza meg. Alapjában véve nagyon szereti őket. Rékát sok mindenre meg akarja tanítani, de türelmetlen vele. Kettőjük konfliktusait azonban időnként felnőtteket megszégyenítő módon kezeli. Többnyire megtalálja már azt a megoldást, ami mindkettőjük számára jó, és a békességet is helyreállítja anélkül, hogy nekünk közbe kellene lépnünk.
Bulcsúval igazi bátyként viselkedik. Rengeteget dögönyözi, amin Bubus nagyokat kacag. Együtt autóznak, építenek, s bár Bulcsú még gyakran rombol, sokkal türelmesebb vele, mint Rékával.
Zsomóban nagy a segítőkészség, de kudarc esetén összeomlik: ha valamit véletlenül elront, vagy tönkretesz, kétségbeesik. Ilyenkor nekünk kell segíteni őt abban, hogy el tudja fogadni, hogy hibázhat és hibázik is, de mindent helyre lehet hozni. Azt tapasztaltuk, hogy ezen a téren az jelenti számára a legtöbbet, ha látja, hogy mi is hibázunk, de nem veszekszünk magunkkal - "De béna vagyok!", hanem megpróbáljuk - pillanatnyi dühünket ugyan kimutatva: "- A fene vigye el!" - rögtön helyrehozni, amit elrontottunk.

Természetesen mind a mai napig akadnak embert próbáló pillanataink, de már elmondhatjuk, hogy nem körbe körbe futunk a probléma körül, hanem előre tartunk a megoldás felé. 

Zsomó problémakezelése, önkifejezése, társas kapcsolatai hatalmasat fejlődtek. Időnként mi is lesütjük a szemünket egy-egy általa talált megoldás láttán, annyira egyedi rálátása lett a problémák feldolgozására. Külön örömet jelent számunkra, hogy már nem csak csendes megfigyelője az óvodai eseményeknek, hanem kezdeményezője is. Nemrég egyik beszélgetésünk alkalmával azt mondat, hogy két nagyon jó dolog van az életében: az ovi és hogy kisbabát várunk! ...ennél több megerősítés nekünk sem kell!

Hát Ő a mi elsőszülöttünk, aki mellett szülőkké váltunk, de aki hozzásegített minket ahhoz, hogy Rékánál már édesapává és édesanyává érhessünk, Bulcsúnál pedig boldogok lehessünk.