A bárányhimlős ló

Először Kislányom kezdte, két hét, majd Nagyfiam is elkapta, újabb két hét. Szinte már én is karanténban érzetem magam.
Miután másodszorra is kikecmeregtünk valahogy belőle, megünnepelni szabadságunkat, kikerekeztünk a Prater-be. Együtt töltöttük az egész délelőttöt, labdáztunk, sárkányt eregettünk, játszótereztünk, majd megebédeltünk.

Hirtelen feltámadt a szél és megindultak a sötét felhők (a Prater-ből ilyenkor azonnal menekülni kell, bár, amikor az ember már látja őket, teljesen mindegy, úgyis elkapja az eső), mi is sietősre vettük hát lépteinket a biciklik felé. Pont a lovak mellett hagytuk őket. Mielőtt beültettük volna a gyerekeket az ülésbe, Nagyfiam felkiált:
- Apa, nézd! Ő is elkapta!
- Ki? Mit? - néz körbe Apa.
- Az a ló! Nézd!
- De hát mit? - most már én is értetlenkedve nézelődök, miközben Kislányomat próbálom - néhány darab szőlőcukorral történő megvesztegetés után - beletuszkolni a biciklis ülésbe.
- Apa, nem látod? Pöttyös! Ő is pöttyös, mint én! Vajon melyik lótól kaphatta el? - és rámutat egy szép almásderesre.
Nagyot nevettünk, de nem ábrándítottuk ki tévhitéből Nagyfiúnkat:
- Ó, igen, már látom! Ez valóban nagyon érdekes! De most inkább menjünk, nehogy még egyszer elkapd a betegséget, ezúttal egy lótól! - válaszolta bölcsen Apa.
És már tekertünk is hazafelé. Természetesen, végig zuhogó esőben.