Pocakos napló - 5. hónap

Nehezen született meg ennek a hónapnak a története...és úgy érzem ezt most nem is én írtam...hanem valóban az élet - bármilyen közhelyszerű legyen is - azok a dolgok és történések amik irányították az elmúlt hónapunkat nem a mi befolyásunk alatt álltak. Terveztünk vágyakoztunk, de nem mi alakítottuk. 

Több, mint egy héttel ezelőtt készültem el a pocakos napló 5. hónapjának első "változatával", akkor úgy éreztem - bár még nem töltöttem be teljesen ezt a hónapot - olyan nagy dolog nem eshet már meg velem, ami miatt ne oszthatnám meg veletek. Aztán kiderült, hogy mégis... és akkor újra kezdtem. Igen. Mert az egész hónap  történéseinek jelentését írta felül a végkicsengése.




Balázs kitartó munkájának valamint a család és sok barátunk segítségének hála egy hónap alatt valóban végeztünk a felújítással. Kitakarítottunk és a bútorok nagy része is a helyére került, így dobozok és zsákok közé ugyan, de végre hazaköltözhettünk!!!!

A hónap elején megérkezett a TORCH vérvétel eredménye és minden teljesen negatív lett, ami azt jelenti, hogy a vérvétel által vizsgált fertőző betegségek mindegyikén átestem, így azok nem, veszélyeztetik a babát.  (A magas AFP miatt merült fel ennek a lehetősége, hogy esetleg hordozója vagyok olyan fertőző betegségnek, ami rajtam ugyan nem jön ki, de a babának árthat…)

A Nőgyógyászati Klinikán a második UH vizsgálat során sem találtak semmi eltérést. A vizsgálatot most sokkal alaposabban végezték, mint első alkalommal, 3D-ben is megmutatták a gerincét, arcát és minden olyan testrészét, ahol probléma merülhet fel. De hála Istennek mindenhol épnek és egészségesnek látták!

Problémát azonban sajnos találtak – bár nincs összefüggésben az AFP-vel. Az ultrahangot végző orvos csak annyit mondott, hogy a belső méhszáj nem szép és elindult a tölcsérképződés ezért minél hamarabb konzultáljak az orvosommal…

Negyedik gyerek ide vagy oda… fogalmam sem volt arról, mit jelent a tölcsérképződés… Azt ugyan sejtettem, hogy a belső méhszájról nem esztétikailag mondja, hogy nem szép, de el nem tudtam képzelni mi lehet vele a baj…

                                                   

Az orvosomhoz csak két héttel később jutottam el. Az UH-on megmutatta, hogy a tölcsérképződés a belső méhszáj felett indul el, ami azt jelenti, hogy megindult a tágulás, és a képen látszott is, hogy 20mm-re van nyitva a belső méhszáj. A vizsgálat után azt mondta, igazából számított arra, hogy ez jóval korábban fog bekövetkezni, mint az első gyereknél, (csendben hozzátette: túl pörgős életet élek, sokkal több kíméletre lenne szükség) de remélte, hogy nem ennyire korán (még csak a 25. hetet töltöttem be…).

A baj nem is a méhszáj kinyílásával van, mert a külső még szerencsére teljesen zárt, hanem azzal, hogy megrövidült a méhnyak. Tehát pihenjek sokkal többet, ne emeljek, ne cipeljek, ne hajoljak, ne lépcsőzzek.

-A szigorú fekvést nem írom elő. – mondta a végén – tudom, hogy három kisgyerek mellett ez lehetetlen, de ha a 30. hétig romlik a helyzet, akkor be kell feküdni a kórházba a szülésig…

Furcsának tűnhet, de egyáltalán nem éreztem, hogy baj van, tényleg baj… Olyan nyugodt volt a hangja…

Végül adott beutalót a vércukor terhelésre és megbeszéltük a következő UH  időpontját. Kifelé menet az ajtóban még megállított: - A gyerekeket most már emelgesse más! Kímélnie kell magát Bogi!

Hazafelé – mint mindig – első gondolatom az volt, hogy fel kell hívnom Balázst. Nem azért mert baj van, hanem azért mert mindig rögtön el szoktam mondani neki mi volt az orvosnál…hát igen… negyedik gyerek ide, vagy oda…, van, ami sohasem változik…szerencsére!

Balázs más füllel hallgatta, amit mondtam, mint én a doktornőmet. Nagyon megijedt, és velem ellentétben úgy érezte, most tényleg baj van.

Este, mikor már letettük a gyerekeket, elővettem a papírokat, amiket a doktornő adott…többnyire mindig elolvasom még a rendelőben (bár soha nem volt rajta több, mint amit megbeszéltünk), de most valamiért nem tettem. A vizsgálati lapon az szerepelt, a jelenlegi állapotom ismertetése mellett, hogy veszélyeztetett terhesség, magnézium szedés és állandó pihenés javasolt. Ahogy ültünk az ágyon és néztük a sorokat valahogy bennem is nyilvánvalóvá vált: itt nincs szó semmiféle túlzásról, vagy túlzott óvatosságról, itt és most az a tét, hogy egészséges babánk születik-e, és ez most csak rajtam múlik. Csak én tehetek azért, hogy ne szülessen meg idő előtt. Ahogy átfutott az agyamon, hogy ez még minimum 3 hónap fekvést jelent – jó esetben otthon – úgy éreztem megvalósíthatatlan feladatot kaptam.

- Nem az én formám a „semmit tevés”. – kezdtem a panaszkodást.

- De a te feladatod, hogy ezzel a semmit tevéssel most megtegyed a legtöbbet, amit lehet, a babáért. Most nem számít a költözés után még mindig hegyekben álló dobozok és zsákok halmaza, sem az, hogy mit kellene ellátni a házimunkában, vagy a gyerekek körül. Most csak 12 hetet kell kibírni, ha nem tesszük, éveken keresztül lesz rajtunk és a gyerekeken sokkal nagyobb teher. – próbált Balázs jobb belátásra bírni.

A következő naptól kezdve gyakorlatilag fel sem kelhettem az ágyból. Balázs leszervezte az első hetet, hogy minden órában legyen nálunk valaki, amíg ő nincs otthon. Átvette az éjszakázást, a bevásárlást, a gyerekek különórára hordását, vagy megoldotta, hogy más vigye el őket…

Ismét sokat tanultunk egymást látva önmagunkról…

Bennem sajnos sokszor felmerül még a kétely: meddig lehet ezt így csinálni? Hiszen nem egy vagy két hétről van szó, hanem minimum 12-ről. Lesz- e Balázsnak elég energiája az iskolában és otthon is pihenés nélkül helytállni, bennem lesz-e elég türelem és alázat a fekvéshez, a gyerekekben elég elfogadás és alkalmazkodás az új helyzethez…? Nem gyűrűzik-e be majd bennünk a felgyülemlett feszültség? De a gondviselés most sem hagyott sokáig kétségek között: sorban érkeztek és érkeznek a nagylelkű felajánlások, valaki a vigyázásban, valaki a főzésben, valaki a gyerekek levegőztetésében, vagy akár a bevásárlásban ajánlja fel a segítségét. De akad, aki csak egy órára ugrik be, hogy elmosogasson, betegyen egy mosást, vagy kiteregessen. És bennem lassan megszületik a hála azért a családért, közösségért, baráti körért, amibe tartozunk és ahol ilyenkor is fontosak vagyunk, amikor nem mi tudunk segíteni, hanem nekünk kell segítséget kérni.

Tudtam, hogy, ami történik az nem véletlen, ahogy az sem, hogy pont most (lakásfelújítás, költözködés, három kisgyerek stb.) kerültem ebbe a helyzetbe. Egy piros lámpa. Úgy érezzük, sose jön jókor. Most annyi a teendő, most nem lehet pihenni, most tenni kell a dolgom… Tenni kell? Nem. Most át kell gondolni, miért pont akkor kaptam, amikor annyira rohannék. Miért került ez az akadály az utamba? Mert meg kell állnom mellette.

Mert a pocaklakónak is arra van szüksége, hogy többet pihenjek, hogy több időm legyen rá. És ahogy lassan ráhangolódtam a babára egyre többet kezdett mocorogni. Újra lett energiám és türelmem a vele való kapcsolatépítésére. Már nem csak rutinszerűen énekeltem esténként, és simogattam megszokásból a pocakomat, hanem tényleg végig tudtam közben masszírozni a babát a fejétől a talpáig.

Ahogy lekerült a vállamról minden fizikai teher, ami együtt járt a háztartással, több időm lett a nagyobbakkal való közös játékra, kártyázásra, társasozásra, mesélésre is. Végig nézegettük az albumaikat, a születésükről, keresztelőjükről készült képeket. És újra azt éreztem, milyen jó, hogy én lehetek az anyukájuk és milyen jó, hogy lassan negyedszerre is átélhetem az anyaság talán legszebb pillanatait.