Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni - és, ami annál sokkal nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is.
Van, amikor a szeretet apró kis gesztusainak elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni.
Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat.
Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretet morzsákat kínál, meghökkenünk. Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet konyhájának konyhafőnöki szerepében.Most minket is étellel kínálnak. De hát nekünk erre semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, leszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek.
De a valaki nem tágít.
Csak áll, és már- már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit.
S akkor meg kell látnunk, hogy szeretete elsősorban nem nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét.
Valakitől szeretet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében.
(Simon András)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése