Teregetés vagy ölelgetés? Avagy megéri-e átrohanni az Ünnepen?

Sajnos feladat orientált vagyok, és egy család életében ennek az előnyei mellett sok hátránya is van... Különösen is érzem ezt az ünnepre való készülődés közben. A legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy mindig csak az előttem álló megmérettetéseket látom – ha lehet, elefánt méretűre nagyítva – míg a már elvégzett feladatok nem tűnnek fel, vagy ha mégis, hát csak hangyányira zsugorítva...

Sokáig éltem abban a tévhitben, hogy ez a normális. Egy öttagú család háziasszonyaként nem is szabad máshogy éreznem, hiszen ha csak egy rövid órára is elfeledkezem a rengeteg és halaszthatatlan feladatomról, összedől az oly sok munkával felépített családi rend és béke kártyavára. És valóban, háziasszonyként talán tényleg nem gondolkodhatok másként, de vajon anyaként és feleségként is ez e a legmegfelelőbb látásmód? Erre a felvetésre 3 éves kisfiam adta meg a választ. Zsombor előszeretettel veszi ki részét a házimunkából és ezt a legnagyobb természetességgel várja el az alig 2 éves húgától is. ( A jó példa mégis ragadós? Vagy amit a gyerekeim elé élek az állandó munkálkodásommal az a legnagyobb jó szándékom ellenére sem nevezhető jónak?) Egyik nap teregetés közben segítettek és miután úgy láttam elég jól elboldogulnak a feladattal, rögtön valami más tennivaló után néztem, - a háziasszonyoknál talán ezt hívhatjuk szakmai ártalomnak – amikor is a következő rövid, de figyelemfelkeltő párbeszéd hangzott el két kisgyermekem között:

• Zsomboj, megölelsz? - kérdezte a kislányom egy meglehetősen nagy, apa méretű póló kiterítésével küszködve, talán abban a reményben, hogy megszabadulhat, vagy legalább segítséget kaphat a nem éppen méretre szabott feladatban. Zsombor – a húgára sem pillantva, minden figyelmét a munkának szentelve – csak ennyit mondott :
• Rékuskám, először kiteregetek, utána majd megölelgetlek!

És nekem ott, akkor, abban a pillanatban végre megállt a kezemben és a fejemben is a munka, tudtam, hogy ez a válasz nekem szólt. Hány ölelést mulasztottam már el? Hány visszafordíthatatlan pillanatról maradtam már le, amik csak a gyermekeimről kellett volna, hogy szóljanak? Aznap este, mikor már mind a hárman elaludtak hosszú idő után először nem rohantam ki a szobából, hogy halaszthatatlan tennivalóimnak szenteljem az este hátralevő részét, hanem ott maradtam az ágyuk mellett, néztem ahogy alszanak és mérhetetlen boldogság töltött el.

Idén, ahogy beköszöntött az Advent, hirtelen megint azon kaptam magam, hogy nem tudok megállni az előre összeírt sütési, takarítási, ajándékkészítési listák között, és akkor eszembe jutott a kisfiam – elraktam a listákat, megöleltem őket és leültem melléjük a szőnyegre felépíteni a vasútpályát.

Ősz