Egy ember egy különös tárgyat tart felakasztva a nappalija falán, a legszembetűnőbb helyen. Ha valaki megkérdezi, mi ez a furcsa tárgy, a következőt meséli:
Egyszer a nagyapám elkísért a parkba. Fagyos, téli délután volt. A nagyapám jött utánam és mosolygott, de a mellkasában nehéz súlyt cipelt. A szíve beteg volt, akkor már nagyon rossz állapotban. A tó felé akartam menni, tükörsima jég borította.
-Csodás lehet rajta korcsolyázni - kiáltottam - szeretnék rajta legalább egyet csúszni!
Nagyapa aggódott. Ahogy ráléptem a jégre, felkiáltott: -Vigyázz!...
De már túl késő volt. A jég nem tartott meg, üvöltve estem a vízbe. A nagyapa reszketve letört egy ágat és felém nyújtotta. Én belekapaszkodtam, ő pedig teljes erejéből húzni kezdte, míg ki nem rántott a jeges gödörből. Sírtam és remegtem. Egy forró fürdő és a meleg ágy helyrehoztak, de a nagyapa számára ez az esemény túlságosan megerőltető volt. Egy heves szívroham még azon az éjszakán elvitte. A fájdalmunk mérhetetlen volt.
Kirohantam a tóhoz és megkerestem a fadarabot. Ez az, amivel a nagyapám megmentette az életemet, és elvesztette az övét. Míg csak élek, ott lesz a falon, mint irántam való szeretetének a jelképe.
A keresztények ezért tartanak a házukban kereszt formájú fadarabokat.
(Bruno Ferrero)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése