Hogyan lehet ennek a feladatnak négy - korban nagyon közel álló, ám a funkciót illető igényeikben nagyon is eltérő - gyermek mellett megfelelni?
A kérdésre sajnos nincs minden helyzetre érvényesíthető válasz. De van rengeteg lehetőség.
Mert négy gyermek az négyféle feladat. Négy teljesen különböző személyiség, négyféle utazás. Négyféle lehetőség, de négyféle kihívás is. Négyféle vágyakozás és négyféle szeretet. De ezek közül úgy gondolom, hogy a négyféle lehetőség a szeretetre a leghangsúlyosabb.
Ma sajnos mind a családban, mind az intézményi nevelés keretében nagyobb hangsúlyt kap az IQ (értelmi intelligencia) fejlesztése, mint az EQ (érzelmi intelligencia) megalapozása. Pedig egy érzelmileg intelligens ember gyorsabban és könnyebben tesz szert a korának megfelelő vagy annál magasabb értelmi intelligencia szintre.
Minket Zsombor fiúnk nagyon hamar komoly feladat elé állított, amiről részletesebben már olvashattatok a róla szóló cikkben. A vele való konfliktusaink hamar rávilágítottak az érzelmi nevelés fontosságára, az elért sikerek pedig bebiztosították többi gyermekünk számára is az érzelmi készségek fejlesztésének elsődlegességét.
negatív vagy pozitív véleményedet, fagyosabb vagy forróbb érzelmeidet.
Nem tudom megjósolni reakcióimat vagy garantálni, hogy erős leszek,
de egy dolgot biztosan tudok, és azt akarom, hogy te is tudd:
nem foglak elutasítani. Elkötelezem magam a te növekedésed és boldogságod iránt.
Mindig szeretni foglak."
(John Powell)
Úgy gondolom, hogy a legfontosabb dolog az érzelmi nevelés területén - az együtt eltöltött minőségi idő után - az érzelmek kifejezésének megtanítása, ami mind a pozitív mind a negatív érzelmekre vonatkozik, és nem csak a kifejezésük, hanem a befogadásuk is, mások érzelmeinek megfelelő kódolására.
Az érzelmileg intelligens ember felismeri és meg is tudja fogalmazni magának egy adott pillanatban megélt érzelmeit valamint ezt ki tudja fejezni szavaival is a környezete felé. Nem várja el hát másoktól, hogy arckifejezéséről olvassák le, és találják ki mi játszódik le éppen benne.
Mi Balázzsal mind a ketten elég heves személyiségek vagyunk, így nem csodálkozhatunk, hogy gyermekeinkben is az erős és hirtelen jött érzelmek dominálnak. Zsombor gyorsan dühbe gurul és indulatos cselekedeteivel vezeti le feszültségeit. Réka nem szeret segítséget kérni inkább éktelen visításba, hattyú halálba és színésznői pályafutását megalapozó színjátékba kezd, ha valami nem megy. Bulcsún és Álmoson egyelőre nem tapasztaljuk ezeket az érzelmi kicsapongásokat, náluk még tökéletesen működik a tőlünk való érzelmi függőség.
Szépen lassan rádöbbentünk arra, hogy az érzelmi nevelésre nem alkalmazható a belátásos tanulás módszere. Érzelmi készségeket nem lehet kognitívan fejleszteni: "Szeresd jobban a testvéredet!" vagy "Egy kicsit igazán együtt érezhetnél vele!" Ez csak gyakorlati úton sajátítható el. Először is tisztába kell jönnünk a saját érzelmeinkkel bizonyos helyzetekben és ezt hangosan meg is kell fogalmaznunk mind magunknak, mind a másiknak, de elsősorban a gyerekeknek. Ha a gyerek látja, hogy minden szituációban, ami heves érzelmeket vált ki belőlem, megnevezem az érzéseimet és cselekedetek helyett szavakba öntöm a feszültségemet, megtanulja, hogy a düh természetes dolog, nem kell megijedni tőle, nem kell eltitkolni mások elől, nem kell szégyellni, de meg kell tanulni bánni vele!
Így lett egy fáradt nap végén a "Maradjatok már csendben!" felszólításból "Nagyon fárasztó napom volt, szeretnék egy kis csendet magam körül, szeretném, ha halkabban játszanátok!" kérés. És a "Hogy tehettél ilyet?" helyett "Nagyon elszomorít, ahogy most viselkedsz, látom szörnyen dühös vagy!" Mert minden érzelmet el lehet és el is kell fogadni, de vannak cselekedetek amiket korlátozni kell! "Ne az öklöddel add tudtára, hogy haragszol rá! Mondd el neki, hogy mérges vagy, mert...!"
Most már több mint két éve gyakoroljuk az érzelmi nevelésnek ezt a formáját és még mindig gyakran hibázunk. Mi is és a gyerekek is. De bennük egyre nagyobb az igény az érzelmeik szavakba öntésére, egyre több árnyalt kifejezést tudnak és használnak már egymás között is. És reményeink szerint olyan alapot vetünk meg ezzel számukra, amire bátran építhetnek, baráti - és párkapcsolatot, házasságot, családot! Mert tisztában lesznek önmagukkal, meg merik majd mutatni félelmeiket, vágyaikat, magabiztosak lesznek és helyesen értékelik majd önmagukat.
Egyik nap egész délelőtt takarítottam. Pont addigra készültem el, mire a nagyok megérkeztek az óvodából. Mindenhol tisztaság és rend volt. Bulcsú korát meghazudtoló lelkesedéssel dolgozott együtt velem és mikor hallottuk a folyosón a nagyok hangját, Bubus hangos jókedvvel nyitott nekik ajtót. De a két nagynak nem volt ilyen széles jókedve...sőt! Meglehetősen szúrós hangulatban érkeztek haza. Ilyesmi gyakran megesik nálunk - mintha már kamaszok lennének... Ilyenkor nem kezdek el rögtön kérdezősködni és kutakodni a rossz kedv okát illetően, mert az többnyire olaj a tűzre, hanem egyszerűen csak mosolyogva fogadom őket és annyit mondok: "milyen jó, hogy hazaértetek, már nagyon vártunk benneteket!" De olyan nap volt, hogy ez sem használt. Mély duzzogásban vonult be Zsombor a tiszta szobába sáros cipőjével. Elveszítettem a fejem. Kiabálni kezdtem vele, mire ő még jobban dühbe gurult és szanaszét hordta a sarat a cipőjével. Kiborultam és rácsuktam a szobaajtót. Mire kiértem a konyhába rájöttem, hogy megint elrontottam. Visszamentem. "Zsombor! Ma egész délelőtt dolgoztam, hogy rend legyen mire hazaértek és nagyon feldühített, hogy bejöttél a sáros cipőddel a szobába, így kárba ment a munkám. Látom, hogy rossz kedved van, a konyhában leszek, ha segítségre van szükséged." - aztán kimentem a szobából, de az ajtót már nyitva hagytam. Alig telt bele pár perc Zsomo megjelent a konyhában és szó nélkül kivitte a kis seprűt, majd valamivel később a felmosófát. Mire elmosogattam a szobában újra helyreállt a rend, az előszobában pedig egymás mellett sorakoztak a sáros cipők."Egyetlen piszkos cipő sincs már a szobában! Olyan jó, hogy eltűnt a sár is mindenhonnan! Igazán kitartó munkát végeztél! Köszönöm!"
Délután sétálni mentünk. Egy gyermekláncfűvel borított füves rész mellett Zsomó leszállt a bicikliről és szedett nekem egy csokor virágot...
Szépen lassan rádöbbentünk arra, hogy az érzelmi nevelésre nem alkalmazható a belátásos tanulás módszere. Érzelmi készségeket nem lehet kognitívan fejleszteni: "Szeresd jobban a testvéredet!" vagy "Egy kicsit igazán együtt érezhetnél vele!" Ez csak gyakorlati úton sajátítható el. Először is tisztába kell jönnünk a saját érzelmeinkkel bizonyos helyzetekben és ezt hangosan meg is kell fogalmaznunk mind magunknak, mind a másiknak, de elsősorban a gyerekeknek. Ha a gyerek látja, hogy minden szituációban, ami heves érzelmeket vált ki belőlem, megnevezem az érzéseimet és cselekedetek helyett szavakba öntöm a feszültségemet, megtanulja, hogy a düh természetes dolog, nem kell megijedni tőle, nem kell eltitkolni mások elől, nem kell szégyellni, de meg kell tanulni bánni vele!
Így lett egy fáradt nap végén a "Maradjatok már csendben!" felszólításból "Nagyon fárasztó napom volt, szeretnék egy kis csendet magam körül, szeretném, ha halkabban játszanátok!" kérés. És a "Hogy tehettél ilyet?" helyett "Nagyon elszomorít, ahogy most viselkedsz, látom szörnyen dühös vagy!" Mert minden érzelmet el lehet és el is kell fogadni, de vannak cselekedetek amiket korlátozni kell! "Ne az öklöddel add tudtára, hogy haragszol rá! Mondd el neki, hogy mérges vagy, mert...!"
Most már több mint két éve gyakoroljuk az érzelmi nevelésnek ezt a formáját és még mindig gyakran hibázunk. Mi is és a gyerekek is. De bennük egyre nagyobb az igény az érzelmeik szavakba öntésére, egyre több árnyalt kifejezést tudnak és használnak már egymás között is. És reményeink szerint olyan alapot vetünk meg ezzel számukra, amire bátran építhetnek, baráti - és párkapcsolatot, házasságot, családot! Mert tisztában lesznek önmagukkal, meg merik majd mutatni félelmeiket, vágyaikat, magabiztosak lesznek és helyesen értékelik majd önmagukat.
Egyik nap egész délelőtt takarítottam. Pont addigra készültem el, mire a nagyok megérkeztek az óvodából. Mindenhol tisztaság és rend volt. Bulcsú korát meghazudtoló lelkesedéssel dolgozott együtt velem és mikor hallottuk a folyosón a nagyok hangját, Bubus hangos jókedvvel nyitott nekik ajtót. De a két nagynak nem volt ilyen széles jókedve...sőt! Meglehetősen szúrós hangulatban érkeztek haza. Ilyesmi gyakran megesik nálunk - mintha már kamaszok lennének... Ilyenkor nem kezdek el rögtön kérdezősködni és kutakodni a rossz kedv okát illetően, mert az többnyire olaj a tűzre, hanem egyszerűen csak mosolyogva fogadom őket és annyit mondok: "milyen jó, hogy hazaértetek, már nagyon vártunk benneteket!" De olyan nap volt, hogy ez sem használt. Mély duzzogásban vonult be Zsombor a tiszta szobába sáros cipőjével. Elveszítettem a fejem. Kiabálni kezdtem vele, mire ő még jobban dühbe gurult és szanaszét hordta a sarat a cipőjével. Kiborultam és rácsuktam a szobaajtót. Mire kiértem a konyhába rájöttem, hogy megint elrontottam. Visszamentem. "Zsombor! Ma egész délelőtt dolgoztam, hogy rend legyen mire hazaértek és nagyon feldühített, hogy bejöttél a sáros cipőddel a szobába, így kárba ment a munkám. Látom, hogy rossz kedved van, a konyhában leszek, ha segítségre van szükséged." - aztán kimentem a szobából, de az ajtót már nyitva hagytam. Alig telt bele pár perc Zsomo megjelent a konyhában és szó nélkül kivitte a kis seprűt, majd valamivel később a felmosófát. Mire elmosogattam a szobában újra helyreállt a rend, az előszobában pedig egymás mellett sorakoztak a sáros cipők."Egyetlen piszkos cipő sincs már a szobában! Olyan jó, hogy eltűnt a sár is mindenhonnan! Igazán kitartó munkát végeztél! Köszönöm!"Délután sétálni mentünk. Egy gyermekláncfűvel borított füves rész mellett Zsomó leszállt a bicikliről és szedett nekem egy csokor virágot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése