Vince

Vince Márton 2008.04.07-én született, szó szerint kivették a pocakomból. Nagyon jól érezte odabent magát, mert a kiírt időpont után két héttel, még szülésindítás és 8 óra oxitocin hatására sem volt hajlandó megmozdulni. Ezt a kényelmes, szinte már lustaságba hajló jellemét a mai napig megtartotta. Ha megy a dolog nélküle is, inkább nem szól bele.

A terhesség csodálatos volt, leszámítva az első négy hónap rosszulléteit. Rendkívül sok figyelmet fordítottunk rá, ő pedig mérhetetlenül nyugodt pocaklakó volt, alig-alig mocorgott, esze ágában sem volt kirúgni az oldalamat. Tökéletes 9 és fél hónap telt el. Pont olyan, amilyet az ember az első gyermekénél elképzel. Az ez idő alatt létrejött szimbiózis a mai napig szinte leküzdhetetlenül erős. Sokat kell dolgoznom azon, hogy önálló emberré váljon. Nem hittem, de nekem ez még nehezebb is, mint neki. A felénk irányuló megfelelni akarása most, 5 évesen, különösen erős benne, bármire képes azért, hogy ne haragudjunk rá. Ennél a pontnál nagyon kell vigyáznunk, nekünk szülőknek.



Csak úgy, mint a pocakban, a mai napig őrzi a minden helyzetben nyugodt és kiegyensúlyozott, gyorsan alkalmazkodó természetét. (Isten tartsa meg jó szokását!!)
Egész kicsiként sem bíbelődött sokáig azzal, ami nem ment neki. Csak később próbálkozott újra, és akkor is csak egyszer. Látszólag egyáltalán nem zavarta, ha valami nem sikerül elsőre. És az sem, ha másodszorra sem....
Rendkívül sokat szopizott, és később sokat is evett. Emlékszem, amikor barátaink csak 2 éves korában merték bevallani akkori kétségeiket: "Vajon normális, hogy egy baba ennyire kövér legyen?"

Barátai között szereti a vezető szerepét betölteni, a felnőttekkel különösen jól megtalálja a hangot. Észérvekkel meggyőzhető, saját érdekei mindig a legfontosabbak számára, ennek ellenére mindenki ragaszkodik hozzá és szereti.

Barátai az oviban örömujjongások közepette várják minden reggel a nevét kiáltozva, ő ilyenkor félig felhúzott szájjal mosolyt erőltet az arcára és azt mondja nekik: "Jaj, jól van, na, hagyjatok már!" Ekkor én a föld alá süllyedek, a gyerekek meg még inkább körülugrálják. Ezt magyarázza meg valaki. És ha ez még nem lenne elég: minden óvónénijének kedvence volt eddig.

Nehéz úgy vele végigmenni az utcán, hogy ne tegyenek folyamatosan megjegyzéseket: milyen szép fiú, milyen jóképű, milyen gyönyörű szemei vannak. Még nehezebb ezeket a dolgokat aztán a legkevésbé sem figyelembe venni, ill. otthon helyre tenni a benne tobzódó: "Úgyis én vagyok a nyerő" feelinget.
Mióta megszületett, naplót vezetek róla. Első éves kora óta minden évben ugyanazokat a tulajdonságokat írom le, mert szinte semmit nem változott. Persze okosabb lett és akaratosabb, már vissza-visszabeszél, mert elérte ezt a kort is (Előre félek az iskolás évektől!!), de az összes meghatározó tulajdonsága ugyanaz maradt:
közvetlen, társasági, érdeklődő, rugalmas, kényelmes, kiegyensúlyozott, jó evő (spenóttól a kaviárig mindent), melegszívű, kedves, érzékeny, érzelmeit képes gazdagon kifejezni,  kreatív, szép hangja van, jó ritmusérzéke, jó megfigyelő, hihetetlen részletesen emlékezik dolgokra, helyekre, kitűnő szerepjátékos, szabálykövető...
És az érem másik oldala: mondhatni kissé önző, akaratos, nem csapatjátékos, álmodozó a végletekig, rendkívül félős éjszaka (a mai napig átjár hozzánk aludni), mindent csak birtokolni akar (ha megszerez mástól valamit, utána már nem érdekli), néha megalszik a szájában a tej, a legtöbb dologhoz nincs kitartása, nagyon kényelmes (reggel: Anya, megmasszírozod a hátamat?). 

Érdeklődési köre a klasszikus férfi archetípus (már 2-3 éves kora óta változatlanul): katona, harcos, tűzoltó, búvár, űrhajós, vadász, orvos. Kevenc színe a zöld.
Legkedvesebb játék számára a szerepjáték. Már egész kicsiként sem igazán érdekelték a klasszikus értelembe vett játékok. Mindig olyasvalamivel játszott, ami a felnőttek világából jött. Pl: vécépapírguriga, fakanál, tölcsér, mérőszalag... A legtöbbször kitalál magának egy szerepet, felszereli magát az általa összeválogatott eszközökkel, és képes 1-2 órán keresztül is abban a szerepben élni. Sokszor próbál engem is bevonni. Pl. ha kiskutyát játszik, akkor én vagyok a mamakutya..., vagy ha vadászt, akkor én legyek a vadászfeleség...stb. Nekem ez különösen nehéz, egyszerűbb lenne memóriázni vagy festeni vele. Ennek ellenére tényleg igyekszem valahogy mégiscsak kétlábú lenni a négylábúak között és megsütni vasalás közben az elejtett medvét. Neki pedig elég erős a fantáziája ahhoz, hogy így is élethű szereplővé váljak a történeteiben.
A szerepjátékokon belül is van egy, ami különösen érdekli: a papás-mamás. Almával ebben nagy partenerek. Vince, ha talál egy lányt, bárhol, azzal rögtön papás-mamást akar játszani és a kislánynak azonnal szülnie kell.

Tudom, hogy hosszúra nyúlik ez a jellemrajz, de nem tudom megállni, hogy el ne meséljem Nektek egyik legmegdöbbentőbb történetünket.
Hunor (Nyár fia) keresztelőjén történt, hogy Alma és Vince úgy eltűntek a közös ünnepségről, mintha elnyelte volna őket a föld. Mindenhol kerestük őket. Egyszer csak benyitottam az egyik felnőtt hálószobájába, ahol is Alma teljesen pucéran, lehúzott bugyival terpeszben feküdt az ágyon, úgy mint ahogy a nőknek a szülőágyon szokás. Vince egészen közel hajolva hozzá, térdelve, mindkét kezével Alma hasát nyomva, megnyugtató, de magabiztos hangon közli: "Mindjárt kint van, Anyuka, na még egy kicsit! Nyomja!" Hirtelen nem tudtam, nevessek, vagy ordibáljak. Ráncigáljam ki a fiam, és jól náspángoljam el, vagy próbáljak előtte lehiggadni, és kérjem meg az Apját, hogy magyarázza már el a kedves fiának a hazavezető úton, hogy lányokról nem húzunk le bugyit!!!??? Mindez egy másodpercig sem tartott, épp be akartam volna lépni, mire két másik unokatesó (Zsombor és Dorka) nekifeszültek az ajtónak, hogy be ne jussak a szobába. Ez aztán kicsit észhez térített, megvolt az a bizonyos levegővételnyi idő, ami után rájön minden anyuka, hogy talán mégsem az ordibálás lenne leghasznosabb. Szóval összeállt a kép, Alma szült, Vince az orvos (vagy az apuka, vagy ki tudja?), Zsombor és Dorka pedig egyszerre töltötték be az őrszem, a nővérke és a megfigyelő szerepét.
Alma azon a napon még legalább 50 gyereknek adott életet, de már bugyiban, és nem a szülőszobán...

Mindehhez tudnotok kell, kedves Olvasók, hogy amikor Franciskánk elindult a pocakban, Vince teljes lényével és értelmével jelen volt. Látta, ahogy Anya vérzik az ágyon (leszakadt a méhlepényem), ahogy fáj neki a Kistestvér érkezése, ahogy Anyát lekötözve elviszik a mentők. Majd megszakadt a szívem miatta. Próbáltam sokat mosolyogni, miközben csak történtek velem a dolgok, és sokat-sokat beszélni hozzá, bátorítani: milyen jó lesz, ha már láthatja a Kistesót, akit annyira várt, nemsokára meg is ölelheti. Anyával nem történik semmi baj, a mentős bácsik csak segítenek, hogy minél gyorsabban kibújjon a kistestvér. És hogy minden anyuka kórházba megy, ha a baba ki szeretne jönni. És bizony vér is minden születésnél van, de ettől nekem nem lesz rossz, sőt nagyon jó, mert nemsokára Kistestvért hozhatok haza az én Nagyfiamnak.
Mami maradt mellette, mert az Apja épp külföldön tartózkodott. Késő estig nem volt hajlandó elaludni és nagyon sokat sírt.
Körülbelül azóta, vagy néhány hónappal később kezdődött a szülés és születés iránti kíváncsisága, amit még ma is képtelenség kielégíteni. Rengeteg születéssel kapcsolatos gyerekkönyve van, amiket ronggyá olvasott már, és a felnőtteknek szóló könyvek is olyan módon érdeklik, hogy fel kell olvasnom neki, pl.: A gyermek születik c. könyvből. Ő pedig néma csendben figyel és hallgat engem, és közben rengeteget kérdez, mindent tudni akar. Feltételezzük, így éli át újra és újra azt az élményt, így próbálja feldolgozni és felülírni magában mindazt, ami történt.

Az egyetlen játék, ami kivehetetlen a kezéből, amivel mindig kitartóan elbabrál, és 7 éveseket is megszégyenítő ügyességgel és figyelemmel leköröz: a lego.

Minden reggel megkérdezi: "És ma hova megyünk?" vagy "Ki jön hozzánk?" Nem lehet eléggé kielégíteni a társaság utáni igényét.
Húgát nagyon szereti, még ha ez sokszor nem is tűnik egyértelműnek a sok civakodás miatt, és idegen közegben sokat patyulgatja, terelgeti, ha kell, bármi áron megvédi. Szerencsére ez fordítva is pont így van! 

Ő az én Elsőszülőttem. Nagyon szeretjük. Úgy, ahogy van.