Ennek a hónapnak a végére született meg bennem a vágy ezután a kisbaba után...
A gyerekekhez való viszonyulásom viszont sajnos még nem változott. Továbbra is úgy érzem -bár még magamnak is gyakran nehéz bevallani-, hogy megterhelő számomra a velük való törődés. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Valahogy nincs türelmem a velük való játékhoz, nincs energiám bevonni őket a mindennapi teendőkbe, ahogy pedig ezt tenni szoktam és, ahogy ezt igénylik is... Nem tudom kezelni a feszült helyzeteket, túl hamar felemelem a hangom, és feleslegesen kiabálok velük. A gyerekek is érzik, hogy megváltozott köztünk és körülöttünk az érzelmi viszonyulás: anya ingerlékenyebb lett, most nem lehet bevonni minden játékba... Esténként, ha az esti imánál bocsánatot kérek tőlük a rajtuk lecsapódó indulatomért, Rékuskám csak ennyit mond: "- Szeretlek anya!" Bennem pedig estről estére megszületik az elhatározás, hogy holnap másképp lesz, annyira akarom, hogy másképp legyen! De mikor reggel összevesznek a bögrén, kiömlik a kakaó, Bulcsú a teába teszi a lekváros kenyerét, és miközben takarítom a kezdeti romokat, odaég a tűzhelyen az éppen feltett ebéd..., elfut az indulat..., pedig ez még csak a reggel...
Majd este, mikor Balázs hazaér és lecsillapodnak a kedélyek, újból megszületik az elhatározás: holnap biztosan jobban fogom csinálni.
A rosszullétek karácsony végére szinte teljesen elmúltak - a kívánósság megmaradt.Ebben a hónapban a hasam hirtelen nagyon nagyot nőtt... Zsomó állandóan odahajtja rá a fejét és hallgatózik. Én ugyan még nem érzem a kisbaba mozgását, de ő mindig érez valamit és egészen biztos abban, hogy ezek a "hangok" a Kistesótól jönnek. Úgy látjuk, Ő várakozik a leginkább, és most is, mint Bulcsú születése előtt, kislányt szeretne.
Soha nem felejtjük el azt, amikor megtudta, hogy a várva várt húgocska helyett öccse fog születni. Magabiztosan csak annyit mondott: "- A doktor néni rosszul tudja!" Majd kisvártatva engedékenyen hozzátette: "- Akkor hétköznap kislány lesz, hétvégén pedig kisfiú."
Rékánk, még úgy látom, ismerkedik, barátkozik a gondolattal. Naponta többször is megkérdezi: "- Anya! Neked még egy testvéred fog születni?" Úgy tűnik a sok magyarázás ellenére még van némi zavar a fogalmakat illetően.
A 12. héten - az első genetikai UH-on - láttam először a babát..., ez az első találkozás mindig nagy élmény. Már nem csak a tudatom rezonál a pocaklakóra, hanem az érzékszerveim is kapcsolatba kerülnek Vele. Ekkortól válik számomra teljesen valóságossá a várandóság. Ahogy látom az első mozgásokat, hallom a szívdobogását, fantasztikus érzés kerít hatalmába: Ő a miénk, és én annyira hálás vagyok azért, hogy várhatjuk!
Ezen az UH-on a nyaki redőt mérik meg és ebből következtetnek arra, hogy esetleg nem lesz-e Down szindrómás a baba. Ez az érték a Pocaklakónknál 1,4 mm lett, ami teljesen normálisnak tekinthető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése