Irányítási és ellenőrzési funkció - gondolatok

 Első gyermekem születése után volt alkalmam megtapasztalni a szülés utáni depresszió tüneteit.
Úgy éreztem, megfojt a bezártság és az egyedüllét. Amint alkalmam nyílt rá, mentem, szinte menekültem az otthonomból. Természetesen a gyerekemmel együtt. Férjem szerint már mániákussá váltam, és egy idő után jobban sajnálta közös gyermekünket, mint engem. Minden lehetőséget kihasználtam arra, hogy hozzám hasonló nők társaságát élvezzem. Viszonylag hamar, amikor csak lehetett, a nagyszülőkre hagytam gyermekem.

 Így aztán nem is volt kérdés, hogy két éves korát betöltve visszamenjek dolgozni. Hiszen nem csak anyagilag voltunk rászorulva, nekem lelkiekben is szükségem volt arra, hogy kiszaladjak a négy fal közül. Nagyon boldoggá és felszabadulttá tett a tudat, hogy - "hasznos tagja lehetek a társadalomnak" és olyasmit csinálhatok, amit szeretek. Alma lányom is nagyon hamar beszokott a bölcsődébe. A gondok akkor kezdődtek, amikor rájött, hogy ide mindennap kell járni és nem csak akkor, amikor ő szeretne. Nekem ilyenkor a szívem szakadt meg, és marcangolt a tudat, hogy rossz és önző anya vagyok, aki csak a maga javát keresi. Ez a fajta lelkiismeret-furdalás legalább annyira rossz volt, mint az az érzés, ami miatt a munka mellett döntöttem.

 Gyermekként úgy gondoltam, hogy apáca leszek vagy édesanya. A Jóisten ez utóbbit szánta nekem osztályrészül. Ez pedig hivatás, amit csak teljes emberként lehet jól végezni. Megijedtem, amikor mindezzel szembesültem. Az addigi szabad és független életemet fel kellett adnom egy piciny Életért, amit mind a ketten vártunk, akartunk a férjemmel. Megtapasztaltam akkor és ott a bölcsődei reggeleken, amikor gyermekem síró arcát és felém nyújtott kezét láttam, hogy ne menjek és ne hagyjam itt. Mintha egy darabját tépték volna ki a szívemnek. (Egy számomra kedves filmben hangzik el az a mondat, hogy - "az emberi szív bizony törékeny jószág".)

Nem csak a szerelmi bánat törheti össze az ember szívét, hanem a gyermekek is az édesanyákét.

Alma lányom természetesen túlélte ezt a megpróbáltatást, és nagyon hamar önállóvá vált, hála a bölcsődének, de én egy életre megfogadtam, hogy ha csak egy mód van rá, akkor nem adom be második gyermekemet, Hunort, és az utána következőket sem a bölcsődébe.

Ám szülő létemre sokszor mégis csapdába esem. A saját háztartásom csapdájába. Gyermekeim, hála Istennek, jó fantáziával és nyugalommal vannak megáldva. Jó alvók és jól elvannak akkor is, ha nem foglalkozom velük. Le tudják magukat kötni és nem követelőznek, hogy minden mesénél üljek ott velük, vagy a játszótéren menjek velük homokozni. Igyekszem persze újra és újra erőt venni magamon és bemenni hozzájuk a gyerekszobába és csak figyelni őket, hogy részese lehessek játékuknak. Ölembe venni őket akkor, amikor a mesét nézik, hogy együtt izguljak velük a főhősért. Ez az, amit talán az apák ösztönösen jobban csinálnak. Ők nem figyelnek ezer más dologra, amikor a gyerekeikkel vannak. Nem gondolkodnak azon, hogy mi lesz a holnapi ebéd, hogy el kéne mosogatni, takarítani, teregetni. Legalábbis ebben a férjem igazi jó példa a számomra. Ő teljesen a gyermekeire koncentrál amikor velük van. Én nagyon ritkán tudom kikapcsolni a külvilágot.

Ez bizony nekünk, anyák és szülők számára nem a lelki kényeztetések és lazítások időszaka, hanem az áldozatoké és a lemondásoké. Lemondani a szabadságról, a kényszeres munkamániáról és az állandó rohanásról. Testvérem ezt úgy fogalmazta meg, hogy - "nem nekem kell, hogy most jó és kényelmes legyen, hanem nekik". Meg kell tanulnunk néha gyermeki szemmel nézni a világot. Hogy az utca kövein való ugrálás is legalább annyira fontos, mint, hogy idejében elkészüljön az ebéd. Megvárni amíg a huszonkét hónapos gyermekem egyedül veszi át a cipőjét és húzza meg a fűzőt vagy a tépőzárat rajta. Időt hagyni nekik arra, hogy kiélvezzék gyermekkorukat, hiszen olyan gyorsan elszáll. Az irányítás felelősséggel jár, ez a felelősség mi rajtunk van. És bizony, ha nem tudjuk meghozni azt az áldozatot, amit szüleink is megtettek értünk, akkor mire fognak építeni a gyermekeink és az unokáink. Csak úgy lehetünk biztosak abban, hogy gyermekeink fel vannak vértezve a világ kihívásaival szemben, hogy tarisznyájukban valóban ott lapul majd az a hamuban sült pogácsa, amit a szülői háztól elszakadva magukkal vihetnek a vándorútra, ha az otthon melege és támogatása, óvó tekintete mindvégig kíséri őket, amíg arra testi és lelki fejlődésüknek szükségük van.

Be kell látni a rossz döntéseket és mihamarabb változtatni, orvosolni azokat. Hiszen sohasem késő javítani rajtuk. Ugyan én már nem hozhatom vissza azt az egy évet az ő életébe, de igyekszem minden módon pótolni számára a minőségi időt, amit kettesben tölthetünk.