Mielőtt elolvassátok ezeket a gondolatokat - ha időtök engedi - hallgassátok meg ezt a számot:
http://www.youtube.com/watch?v=EMjrPCDVmKM
Valakit az irányításunk és ellenőrzésünk alatt tartani nem könnyű dolog, de mindezt úgy tenni, hogy a másik jól is érezze magát ebben a helyzetben egyenesen kihívást jelent. Főleg a szülők számára. Sőt! Azt kell mondanom, hogy elsősorban a szülők a számára, hiszen egyetlen főnök sincs együtt annyit a beosztottjaival, mint egy édesanya a rábízottakkal. Mint az életünk számos területén, itt is sokat tanultam a gyerekeimtől azt illetően, hogyan is lehetne ezt valóban jól csinálni.
http://www.youtube.com/watch?v=EMjrPCDVmKM
Valakit az irányításunk és ellenőrzésünk alatt tartani nem könnyű dolog, de mindezt úgy tenni, hogy a másik jól is érezze magát ebben a helyzetben egyenesen kihívást jelent. Főleg a szülők számára. Sőt! Azt kell mondanom, hogy elsősorban a szülők a számára, hiszen egyetlen főnök sincs együtt annyit a beosztottjaival, mint egy édesanya a rábízottakkal. Mint az életünk számos területén, itt is sokat tanultam a gyerekeimtől azt illetően, hogyan is lehetne ezt valóban jól csinálni.
Ennek a funkciónak a megfelelő működéséhez szerintünk három elengedhetetlen dolog szükséges. Az első és legfontosabb az állandó jelenlét a gyermekeink életében, ami nem rájuk telepedést, hanem közös erőfeszítéseket jelent, és nem csak mellettük való sétát, hanem lépéseink egymáshoz igazítását kívánja. A másik a minőségi kapcsolat, a rájuk szánt és nem csak mellettük eltöltött idő. A harmadik, amit talán alapnak is nevezhetünk és, amit érzésünk szerint, nem könnyű jól lerakni, a konfliktusok helyes kezelése, a problémák kreatív megoldása.
Nálunk még kicsik a gyerekek, így - ahogy sokan mondják - kicsik a problémák, konfliktusok is. Lehet. De időnként ezek is őrületbe kergethetik az embert...legalábbis addig, amíg maga akarja irányítani és állandóan, sokszor feleslegesen, kézben tartani a felmerülő nehézségeket. Ilyen apró-cseprő, de a mi élethelyzetünkből kiindulva komoly problémát jelent a gyerekeknél, hogy a liftben ki nyomhatja meg a gombot.
Kezdetben mikor még csak Zsombor és Réka érték fel a nyomógombos táblát kevesebb volt a konfliktus, mert volt egy "lefele gomb felelős" és egy "felfele gomb felelős" így többnyire a liftes utazások - amikből napjában legalább kettő, de többnyire négy is volt- kisebb nézeteltérésektől eltekintve (például, hogy Réka rendszeresen elfelejtette melyik is az ő posztja ) nyugalomban teltek. Mióta Bulcsú is a nagyok közé tartozik, pontosabban a magasságát illetően pályázhat a liftben betölthető szerepek egyikére, a helyzet fokozódott... Ekkor úgy láttam jónak, hogy irányításom alá vonjam a kérdést és hosszú monológokba fogtam, miszerint napjában többször is utazunk a liftben és mindenkire jut majd gombnyomás, nem kell sírni, veszekedni, nyugodjanak meg, a nagyok igazán megengedhetnék a kisebbnek, hogy ő is megnyomja, ő még kevésbé tudja kivárni az idejét stb. Ezeket a kezdetben csendes, majd hangerejében ugyan egyre erősödő, de teljességében hasznavehetetlen mondatokat a gyerekeknél csak én utáltam jobban...hát igen, ilyen is van.
S mivel semmilyen célra nem vezetett a jó szándékú beavatkozásom a feladatok kiosztását illetően, azt leszámítva, hogy időnként az egész ház zengett, ha a Benedek gyerekek beszálltak az anyukájukkal a liftbe és többnyire ettől az egyszerű rutinszerű, de elengedhetetlen közlekedési formától - tekintve, hogy a harmadik emeleten lakunk és a babakocsi állandó útitársunk - már a reggeli ébredéskor görcsbe rándult a gyomrom, úgy döntöttem, szülői büszkeség ide vagy oda, rájuk bízom a feladat megoldását. Egyik reggel még az ajtón való kilépés előtt elmondtam, hogy szeretném, ha egymás között beszélnék meg a liftes kérdést és olyan megoldásra jutnának, ami mindenkinek jó. Ezzel le is vettem a kezem az ügyről. És milyen jól tettem! Zsombor kisvártatva elő is állt az azóta is jól működő, bár szó szerint zötyögős megoldással: mindenki egy emelet gombját nyomhatja meg, vagyis Bulcsú lefele a földszint gombot, felfele az egyes gombot, Réka az egyes illetve a kettes gombot, Zsombor a kettes, illetve a hármas gombot. Most már a szomszédok csak onnan tudják, hogy mi utazunk a liftben, hogy szokatlanul nagy a csend és a lift a földszinttől a harmadikig minden emeleten egy pillanatra megáll...
Néha még felvillan előttem egy apró gondolatként, hogy vajon mi lesz, ha Álmos is a Nagyok közé kerül...de ilyenkor "felnőttesen" átvágom a gordiuszi csomót: addigra elköltözünk...Igen. Talán. De ha mégsem, akkor Ők majd biztosan kitalálják a megfelelő, mindenki számára jó megoldást.
A gyermekeink életében való állandó jelenlét melletti döntés meghozása nem könnyű. Pontosabban dönteni még könnyű, de kitartani mellette nem mindig. Mi még első gyermekünk születése előtt megbeszéltük, hogy - anyukámhoz hasonlóan - nem megyek el dolgozni addig, amíg a legkisebb gyermekünk nem kerül az általános iskola felső tagozatába. Emellett egy másik szintén nem könnyű döntést is meghoztunk, amikor úgy láttuk jónak, hogy Balázs a történészi, kutatói - több időt igénylő, de anyagilag nagyobb biztonságot jelentő - pálya helyett történelem tanár lesz. A gyerekeknek ebben az életkorban van ránk a legnagyobb szüksége, legalábbis, ami a fizikai érintkezést jelenti. (Ha ezt most igényei szerint megkapja, akkor hiszem, hogy később is fontos pontjai leszünk az életének. Nem igényli majd természetéből kifolyólag, hogy napjai nagy részét együtt töltsük, de problémájával és gondjaival hozzánk fog fordulni...)
Olyan rövid ez az idő, amikor valóban a mindent jelentjük nekik...öt, hét, legfeljebb 10 év... aztán egyszerre csak észre vesszük, hogy nem minket hívnak, ha focizni szeretnének a parkban, vagy nem velünk szeretnének megnézni egy filmet...és bár biztosan fájdalmas lesz ennek a felismerése, nem akarjuk bánni, hogy amikor még hívtak nem voltunk mellettük. Mert, ahogy a dal is mondja: "... az élet csupa kötelesség..." - de nem csak most, mindig az lesz, és a többi kötelesség várhat, amíg a gyerekeink felnőnek, mert nekünk most a velük való idő minőségi eltöltése a feladatunk... persze ez egyáltalán nem könnyű és nem megy magától. Legalábbis nekem nem. Ezt akarni kell, nagyon kell akarni. És minden nap újra és újra el kell határozni. Azt hiszem ez az egyetlen olyan döntés, amivel kapcsolatban időnként érdemes a jövőbe menekülni, ahol majd megtapasztalhatjuk a gyümölcsét, így talán könnyebb meghozni azokat a lemondásokat és áldozatokat, amit ez az elhatározás megkíván. Mert nem egyszerű lemondanom egy - egy táska, ruha vagy dekoráció megvarrásáról, vagy akár egy ötletről, gondolatról, amit a blogon meg szeretnék osztani, azért, hogy leüljek a gyerekek mellé játszani és ne kelljen érezniük, hogy közben az órát nézem és gondolataim a teendőimen járnak. És itt még az sem mentség, hogy "de hiszen nekik varrok, róluk írok"...nem, mert ők nem ezt kérik, most még nem...ők, azt kérik, hogy az ölembe ülve hallgathassák a mesét, hogy részese legyek a képzeletük szülte játékoknak, ahol hercegnők várnak kiszabadításra, tigriseket kell legyőzni és lábujjhegyen kell járni, suttogva beszélni, ha a játékbaba alszik...
Mi úgy döntöttünk - sokak értetlenkedése ellenére - hogy a gyerekek csak fél napot töltenek az oviban és ebéd után értük megyek. Így miénk a délután. Átbeszélhetjük a nap történéseit és még időben kezelhetjük a napközben őket érő nehézségeket.
Irányítás és ellenőrzés. Csak akkor fog működni ez a funkció, ha teljes értékű kapcsolat van gyermekeink és köztünk. Ha nemcsak a már kialakult problémákat kezelem, hanem megpróbálom - lehetőségeimhez képest - megelőzni azokat, és mindezt az által, hogy jelen vagyok a mindennapjaikba.
Olyan rövid ez az idő, amikor valóban a mindent jelentjük nekik...öt, hét, legfeljebb 10 év... aztán egyszerre csak észre vesszük, hogy nem minket hívnak, ha focizni szeretnének a parkban, vagy nem velünk szeretnének megnézni egy filmet...és bár biztosan fájdalmas lesz ennek a felismerése, nem akarjuk bánni, hogy amikor még hívtak nem voltunk mellettük. Mert, ahogy a dal is mondja: "... az élet csupa kötelesség..." - de nem csak most, mindig az lesz, és a többi kötelesség várhat, amíg a gyerekeink felnőnek, mert nekünk most a velük való idő minőségi eltöltése a feladatunk... persze ez egyáltalán nem könnyű és nem megy magától. Legalábbis nekem nem. Ezt akarni kell, nagyon kell akarni. És minden nap újra és újra el kell határozni. Azt hiszem ez az egyetlen olyan döntés, amivel kapcsolatban időnként érdemes a jövőbe menekülni, ahol majd megtapasztalhatjuk a gyümölcsét, így talán könnyebb meghozni azokat a lemondásokat és áldozatokat, amit ez az elhatározás megkíván. Mert nem egyszerű lemondanom egy - egy táska, ruha vagy dekoráció megvarrásáról, vagy akár egy ötletről, gondolatról, amit a blogon meg szeretnék osztani, azért, hogy leüljek a gyerekek mellé játszani és ne kelljen érezniük, hogy közben az órát nézem és gondolataim a teendőimen járnak. És itt még az sem mentség, hogy "de hiszen nekik varrok, róluk írok"...nem, mert ők nem ezt kérik, most még nem...ők, azt kérik, hogy az ölembe ülve hallgathassák a mesét, hogy részese legyek a képzeletük szülte játékoknak, ahol hercegnők várnak kiszabadításra, tigriseket kell legyőzni és lábujjhegyen kell járni, suttogva beszélni, ha a játékbaba alszik...
Mi úgy döntöttünk - sokak értetlenkedése ellenére - hogy a gyerekek csak fél napot töltenek az oviban és ebéd után értük megyek. Így miénk a délután. Átbeszélhetjük a nap történéseit és még időben kezelhetjük a napközben őket érő nehézségeket.
Irányítás és ellenőrzés. Csak akkor fog működni ez a funkció, ha teljes értékű kapcsolat van gyermekeink és köztünk. Ha nemcsak a már kialakult problémákat kezelem, hanem megpróbálom - lehetőségeimhez képest - megelőzni azokat, és mindezt az által, hogy jelen vagyok a mindennapjaikba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése