Reprodukciós gondolatok- Nyár

 "Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, amink van." (Simone Weil)

Már gyermekkoromban sem értettem, miért kérdezgetik folyton, hogy hány gyermeket szeretnék?

Én ezen sosem gondolkodtam.

A természetes az volt, hogy amennyit a Jóisten ad. Azonban, ha mégis tovább erőszakoskodtak, akkor azt mondtam: négyet.
Szeretem a páros számokat, nekem az adja meg a kerek egészet. A mi tizenkettes létünk is így volt kerek egész. Függetlenül attól, hogy már nem mindenki akar ebbe a kerek egészbe tartozni, mi még gondolunk rá, ahogyan ezt Tél is megfogalmazta reprodukciós cikkében.

Természetemnél fogva valahogy mindig jól tudtam alkalmazkodni és jól tűrtem a konfliktusokat (bár magamat konfliktus kerülő személyiségnek tartom), ami egy ekkora családban -ilyen összetétel mellett- elkerülhetetlen.




Nem gondolom, hogy családunk növekedése a gyermekvállalás kapcsán csupán a véletlen műve lett volna, hiszen komoly előkészületek előzték meg. Szüleim részéről a hivatás, én mint gyermek a kihívást és a segítő szándékot láttam (itt most a befogadott testvéreimre gondolok). Természetesen voltak olyan próbálkozások is, melyek nem jártak sikerrel. Voltak azonban, akik előttünk jártak és példát mutattak, tanácsot adtak, imáikkal segítették családunkat az úton. A közösség ebben is megtartó erő volt a számunkra.
A mai napig úgy gondolom, hogy a párválasztást és a gyermekvállalást nem csak a szülői minta és az aktuális gazdasági helyzet befolyásolja, hanem egy közösség megtartó ereje és a benne élő családok példája.

A mi közösségünk egy olyan mintát adott, ahol egyaránt megtalálta a helyét a nagycsaládos és az is, akinek csak egy, vagy kettő, ne adj' Isten egyetlen gyermeke sem volt. Mindenki elsősorban az értékeket kereste a másikban és nem a hiányosságokat, még akkor is, ha ez nem mindig sikerült zökkenőmentesen. Hiszen a gyermekvállalás egyfelől komoly döntés, másfelől, ahogyan Ősz reprodukciós cikkében olvastátok, minden egyes gyermekre kimondott igen, valamint a meg nem született gyermek/gyermekek elfogadását is jelenti.

Gyermekként nagy álmokat szövögettem házasságról, családról, életről, majd felnőtt fejjel újragondoltam az álmaimat, szem előtt tartva a realitásokat. Pedig lehet, hogy jobb lenne tudatosítani és merni megvalósítani Isten segítségével, mint újratervezni.

Férjem már a kezdet kezdetén focicsapatot szeretett volna. Én akkor felhívtam rá a figyelmét, hogy ebben az esetben oda a béke és nyugalom, amiről ő, mint családfő oly sokat álmodozik. Hiszen én már csak tudom mit jelent tíz gyerek (az én szüleimnek sem volt sok nyugodt percük). Aztán megszületett Alma és három és fél év után Hunor. Én pedig most kerültem anyaságom mélypontjára.

Szeretném a harmadikat és a negyediket is, hogy átlendítsen ezen a holtponton, de a belső hang pedig azt súgja:

-Fogadd el őket.
-Elégedj meg. Hiszen egészséges, szerető gyermekeid vannak.
-Várd ki az idejét amíg eljő, és ne sürgesd a Mindenhatót. 

Nem tudjuk, hogy kinek mit szán az élet. Ilyenkor Mária jut az eszembe. Hiszen annak ellenére, hogy férjhez sem akart menni, még gyermeke is született. Ő a teljes elfogadást választotta az örök üdvösség érdekében. Vajon megadjuk-e magunknak is ezt a lehetőséget, hogy üdvözöljünk, vagy már a halál utáni helyet is kiszemeltük magunknak? Úgy, ahogy a gyermekeink jövőjét is előre gondoljuk mielőtt még kiélvezhetné a gyermeki lét szabadságát, örömét.
Szeretjük a kiszámíthatóságot és szeretjük előre megtervezni a dolgokat, de ha valami gubanc kerül a számításainkba az már a "rossz isten" hibája?

A hit évében talán meg kellene tapasztalni, és nem csak tanulni, hogy bizony erőt is ad, ha kérjük és hogy erőnkön felül nem tesz ránk plusz terheket.

Ha tudunk hittel kérni.