Sosem gondolkodtam azon, vajon jó-e ez nekünk, és mi lenne, ha nem lennénk ennyien.
Valahogy így volt természetes, így éreztük jól magunkat. Én legalábbis mindenképp.
Férjemmel 4 gyermeket terveztünk, amikor összeházasodtunk. Ebben, mint oly sok minden másban is, nagy volt az egyetértés közöttünk. Időközben azonban magam is szülővé váltam és rengeteget töröm a fejem, mi az előnyösebb a családnak, a gyerekeknek, a világnak...
Őszinte leszek: nem találtam meg a választ. Pedig sok utat bejártam, sok emberrel beszéltem, sok példát láttam. Egyik biztatott, másik hátráltatott..
Nincs megfelelő válasz arra, hogy hány gyerek az ideális...
Ha az én szüleimet venném csak alapul, azt mondanám: 10 gyerek az ideális.
Mi, a férjemmel, mégsem szeretnénk 10 gyereket. Úgy érezzük, rendesen meghaladná az erőinket. Bár tudjuk jól, hogy "teher alatt nő a pálma", ...de mégis..., 10 gyerek??
A mai napig nem értem, hogy bírták ezt a szüleink. Nem csak pénzzel és fizikai erővel, hanem türelemmel, szeretettel, tanítással, idővel?
Most, hogy ketten már "megvannak", és új perspektívák nyíltak meg előttem a munka világában, talán sokak számára ismerős gondolatok kavarognak a fejemben:
1. Nem maradhatnak csak ketten, el sem tudom képzelni, milyen lenne, ha CSAK két gyerekünk lenne.., ha később nem lenne nekik még több testvérük, akikkel együtt egymásra támaszkodhatnának.
2. Mi lesz, ha letelik az a bizonyos idő, és újra itthon maradok két gyerekkel (legalább 3-4 évig)? Hogy fogok visszatalálni a tanulásból, munkából, a kinti világból abba a melegséget árasztó, megfoghatatlan, ember feletti érzésekkel teli világba, amit sokkal nehezebb megérteni és átlátni, mint azt, ami odakint tombol? Rá tudok-e majd igazán hangolódni, tudok-e majd igazán rájuk figyelni minden porcikámmal?? Le tudok-e majd mondani a kihívásoknak való megfelelésről, melyeket most nap mint nap kapok??
Egyet biztosan tudok: a testvéreknek szükségük van egymásra. Higgyétek el nekem!
Teljesen más egy jó szülő-gyerek kapcsolat, mint egy jó gyerek-gyerek kapcsolat. Közöttük őszinteséget találunk, megfelelni akarás nélkül, szófogadás nélkül, külső kényszerítő korlátok nélkül, tartás nélkül. Egymás mellett azok lehetnek, akik. Sokat tanulnak egymástól és egymással, sokat tanulnak a világból.
Mindig támaszkodhatnak egymásra, ismerik egymást, mint a tenyerüket. Közös élmények, közös ismerősök, rokonok, barátok, helyek kötik össze őket. Jobban megértik egymás problémáit, képesek egymás támaszává és barátaivá válni. Egy stabil pont az életben..., sok stabil pont az életben még jobb...
Én az hiszem, bátran elmondhatom, hogy jó kapcsolatban vagyok minden testvéremmel. Akikről épp nem tudok semmit, azok nagyon hiányoznak. Nekem a család akkor teljes, ha mindenki ott van. Mi megtanultunk közösen étkezni, megvárni egymást az asztalnál, közösen ünnepelni, lemondani valamiről a másik javára és elfogadni, hogy nem lehet mindent úgy, ahogy éppen akarjuk, hanem a közösség (jelen esetben a család) igényei sokszor hangsúlyosabbak. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt. De együtt voltunk, sokan voltunk és szerettük egymást. Ezekből az emlékekből, élményekből a mai napig mindegyikünk bátran meríteni tud.
Ez nem egy tudatos cselekvés. Nem azt jelenti, hogy, ha épp rossz napom van, vagy rossz élmények értek, akkor rögtön a testvéreimre gondolok és máris jobban érzem magam.
Nem. Az ember csak magában hordozza, és a mélyből néha felszínre tör, hogy ki tudjuk állni a próbákat, hogy legyen elég erőnk és kitartásunk, ellenállásunk és józan eszünk az élet viszontagságai közepette. A gyerekkor egy fontos része örökké bennünk marad, mely meghatározó szerepet játszik felnőtt életünk alakulásában.
Minden vágyunkat, melyeket gyermekkorban nem válthattunk valóra, vagy nem érhettünk el anyagi, időbeli és egyéb korlátok miatt, megvalósítottuk fiatal felnőttként. Én úgy gondolom, mindegyikünk. És ha nem is sikerült mindegyiket, hát van még rá bőven lehetőség, hogy megtegyük.
Jó, ha az embernek sok testvére van. Bármi is történik a szülőkkel, van valaki, aki érti a szomorúságomat, aki megpróbál segíteni, akinek fontos az, hogy mi van velem. Akivel összeköt valami megfoghatatlan, ami a látszat ellenére sosem tud elszakadni.
Azt szoktam mondani, hogy nekem egy gyerek is elég lenne..., de nekik szükségük van egymásra!
Értük és rajtuk keresztül a világért tesszük azt, amit teszünk, nem magunkért. Azt hiszem, ez így van rendjén.
Figyelem!! Igenis tudatosan kell családot tervezni! És ez azt jelenti számomra, hogy nem csak az anyagi és az időbeli korlátokra kell gondolnunk. Vegyük számba gyermekeink azon (majdani) felnőtt kori korlátait is, melyeket talán képtelenek lesznek átlépni a mi jelenkori döntéseink miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése