Ki hitte volna, hogy egyáltalán lesz ilyen bejegyzés?...
Amikor elkezdtem írni ezeket a sorokat, éppen a 38. hetet töltöttük be...ez volt az utolsó hónap csodája, az egyik csodája...
Az utolsó analízisen két dologra törekedtem. Az egyik az volt, hogy megerősítsem a pocaklakónkat a már korábban megbeszélt születési időpontban, a másik pedig, hogy kértem, áruljon el valamit magáról..., nem az érdekel, milyen a külseje, hanem, hogy milyen személyiség rejtőzik a külső mögött. Először nem tudtam eldönteni, nem lesz-e túl bonyolult kérdés ez a kisfiúnk számára, de az analitikus bátorított: kérdezzem csak meg nyugodtan, ha bármi miatt nem akar, vagy nem tud válaszolni rá, akkor jelezni fogja. Ez az a hely és idő, ahol és amikor semmi sem erőltethető, és semmit nem lehet kikényszeríteni..., csak az fog megtörténni és csak azt fogom megtudni, amit a baba el akar, illetve el tud "mondani". Ahogy feküdtem az ágyon becsukott szemmel és kerestem a kapcsolatot a méhemmel és a babával, ismét a nagy átlátszó csatorna jelent meg, de a következő pillanatban már a méhemen belül találtam magam egy széken ülve...és a méhem fel volt díszítve virágokkal és szívekkel, minden olyan nyugodt volt. Mikor elmondtam az analitikusnak, amit látok, mondta, hogy ezt nekem készítette a baba és úgy tűnik így reagált a kérésemre. Hogy őszinte legyek, ebből hosszú távú következtetéseket nem mernék levonni a személyiségére vonatkozóan, de az biztos, hogy nagyon szereti az anyukáját!...
A 37. héten, ahogy az orvosommal előre megbeszéltük, elmentem az utolsó vizsgáltra. Az UH ismét megerősítette, hogy kisfiút várunk, de sajnos kevésbé örömteli dolog is kiderült. A baba mindkét veséjében cisztákat látott a doktornő, összesen 13 darabot. Ezeknek a 35. héten még nyomuk sem volt. Abban maradtunk, hogy másnap bemegyek a kórházba, és ott megnézi a gyerekorvos is egy jobb felbontású UH-on.
Sajnos otthon rögtön utána néztem az interneten mit is jelent, ha egy magzat veséiben cisztákat találnak. És ahogy az lenni szokott, mindjárt a legrosszabb híreket vettem készpénznek, vagyis, hogy ilyen esetben a szülést megindítják. Az esetek többségében császármetszés útján születik meg a baba, majd az újszülöttet rögtön megműtik, hogy eltávolítsák a cisztákat...
Balázzsal eltökélt szándékunk volt, hogy csak abban az esetben egyezünk bele a szülés megindításába, ha a baba egészségi állapota ezt feltétlenül szükségessé teszi, a császármetszés viszont szóba sem jöhet.
A gyerekeket Balázs még aznap este kivitte Perbálra. Kettesben maradtunk. Fogalmam sincs mikor volt utoljára gyerekmentes esténk otthon...(talán még Zsombor születése előtt...úgy hat éve...).
Hirtelen nem is tudtuk mit kezdjünk a ránk szakadt csenddel. Nem volt vacsoráztatás, nem ömlött ki a kakaó, nem veszekedett senki a bögréken, és senkinek nem kellett könyörögni, hogy ne hagyja ott a tányérján az utolsó két falatot...Mikor fürdeni mentünk nem várt csatatér a fürdőszobában, nem úszott a víztől a kilépő szőnyeg, nem kellett egy halom játékot kiszedni a kádból, hogy be tudjunk szállni...
És ami a legmeglepőbb volt, hogy nem hulla fáradtan kerültünk ágyba...volt időnk és energiánk filmet nézni, beszélgetni, jó volt, hogy hosszú idő után végre nem belealudtunk a napba, hanem lezártuk a napot.
Másnap 11 órára mentünk a kórházba. A gyerekorvos megnézte az UH-on a veséket majd közölte a doktornővel, hogy ezért igazán kár volt berángatnia minket a kórházba, mert cisztáról szó sincs, csupán apró kelyhecskék látszanak a vesékben, amik ártalmatlanok és fiú gyerekeknél gyakoriak. A doktornő szabadkozott...mi fellélegeztünk. Tényleg az az egyik legnagyobb boldogság, ha a gyermekünk egészséges.
A vizsgálat után a nőgyógyászom egy pillanatra elgondolkodott azon a lehetőségen, hogy bent tartson a kórházba...nagyon aggódott, hogy nem fogunk időben beérni, ha otthon indul el a szülés, végül hazamehettünk de abban maradtunk, hogy az első fájásnál rögtön autóba ülünk...
Eltelt egy hét. Betöltöttük a 38. hetet. Egyre közeledett a nap, amit megbeszéltem a babával: június 14. péntek.
Balázzsal a számok bűvöletében élünk, és ezen a napon 3100 napja leszünk együtt...az ilyen "kerek hó- illetve napfordulókat"" mindig megünnepeljük. Gondoltam ennél szebb ajándékot nem kaphatnánk erre a napra. Ráadásul ez volt az utolsó tanítási nap és Balázsnak közel egy hét szabadsága volt az érettségik megkezdéséig. Minden olyan ideálisnak tűnt.
Péntek reggel Balázs bement az iskolába. Egyedül maradtam a gyerekekkel. Nem bántam. A reggeliztetés, ágyazás, öltöztetés, fogmosás, rendrakás után kezdtem érezni, hogy enyhe fájásaim vannak...aztán lassan erősödtek. Felöltöztettem a gyerekeket, összeszedtük a játszótéri játékokat, de eközben volt, hogy le kellett ülnöm. Nem voltak hosszúak vagy rendszeresek a fájások, de azért írtam Balázsnak, hogy nem kell még indulnia, de legyen készenlétben...aztán lementem a gyerekekkel a játszótérre.
Leültem egy padra és néztem ahogy homokoznak. Hetek óta éreztem, hogy igazából csak mellettük vagyok, nem velük. Máshol jártak a gondolataim. Ez talán természetes is. Az ember minden porcikája az új élet megérkezésére készül. Ahogy ültem a padon valahogy elbizonytalanodtam. Úgy éreztem mégsem vagyok még kész a szülésre, arra, hogy négy gyermekem legyen. Időre van még szükségem.
Balázs 10 perc múlva megjelent a játszótéren öltönyben...aznap volt a Te Deum az iskolában, de miután megkapta az smsem rábízta az osztályát egy kollégájára és rögtön autóba ült. Ha rajta múlik mindjárt be is vitt volna a kórházba, de én görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy csak akkor indulunk, ha elfolyt a magzatvíz. Mindenesetre erre nem került sor, mert a fájások leálltak. Bizonytalanságomat a baba is, a testem is megérezte.
Másnap Balázs anyukájánál voltak a gyerekek. Délelőtt felhívott a doktornőm, és érdeklődött hogy vagyunk. Mondtam neki, hogy fájások nincsenek, talán csak néhány keményedés, de ő mégis úgy látta jónak, hogy este megvizsgál a kórházban - aznap ő volt az ügyeletes.
20 órára kellett bemennünk, volt hát még egy hosszú délutánunk együtt és - ha kimondani nem is mertük - mindketten tudtuk, hogy az utolsó nap, amikor csak három gyerekünk van. Érdekes, hogy bár kilenc hónapon keresztül készültünk az új élet megszületésére, szoktattuk magunkat a gondolathoz, hogy négy gyermekünk lesz, mégis félve néztünk szembe a pillanattal. Úgy döntöttünk sétálunk és beszélgetünk egy nagyot mielőtt bemegyünk a kórházba. Nem tudom pontosan miért, de hetek óta bennem volt a szüléstől való félelem. Látszólag ugyan nem volt rá okom, de mégis féltem. Balázsnak nem mondtam, nem volt rá sem idő, sem alkalom. Ettől még nehezebb volt. Az a séta felszabadítólag hatott mindkettőnkre. Beszélgettünk a gyerekek születéséről, az elmúlt kilenc hónapról, a csodáról, hogy el tudtuk fogadni a babát, sőt, nem csak elfogadtuk, de be is tudtuk fogadni az életünkbe. A nehézségekről, amiket a kényszerű fekvés jelentett és a csodákról, amiket nap mint nap átélhettünk. Rádöbbentem milyen egyszerű is a válasz arra a kérdésemre, amit annyiszor feltettem ezalatt a kilenc hónap alatt: Hol van az Isten ezekben a nehézségekben?... Az Isten Balázsban van és a gyerekekben, akik mindezt velem együtt csinálták végig. Már nem volt bennem félelem.
Mikor beértünk a kórházba már a szülésznőm is bent volt. A szülőszobán feltett egy CTG-t, ami 40 percen keresztül volt rajtam, de nem mutatott fájást. Mikor megérkezett a doktornő megvizsgált, és szegény szinte elsápadt: teljesen eltűnt már a méhszáj..., csak a burok tartotta a babát... Hazamenetelről szó sem lehetett. Mivel nekem még az első babánk születésekor pozitív lett a streptococcus szűrésem a szülés előtt 4 órával kétszer kell antibiotikumot kapnom. Abban maradtunk, hogy 21 órakor megkapom az elsőt, éjfélkor a másodikat és hajnali egy órakor megrepesztik a burkot.
Az alternatív szülőszoba éppen üres volt és a szülésznőm - aki az alternatív szülés híve, mint én - oda engedett be minket. Nagyon örültem neki, mert mindig az volt a vágyam, hogy kádban szülhessek. Négy teljes óránk volt kettesben, egy hotelszobának is beillő közegben: franciaágy, hatalmas sarokkád, hangulatvilágítás, gyertyák, illóolajak... Mivel fájásaim nem voltak tényleg jól éreztük magunkat. A szülésznő és a doktornő is bemenekült időnként hozzánk. Azt mondták ez a béke és a nyugalom szigete most. Többször is lezuhanyoztam a várakozás alatt és azért titkon reménykedtem, hogy magától elfolyik majd a magzatvíz. Éjfél körül elfáradtunk..., mikor megkaptam a második adag antibiotikumot is, a szülésznő mondta, hogy nyugodtan aludjunk egyet, majd felkeltenek, ha tudnak jönni....telt az idő, már majdnem hajnali 3 óra volt, de még sehol senki. 3 órakor jött be az orvosom és mondta, hogy ne haragudjunk, de volt közben egy komplikált szülése, egy császármetszése...most jutott el hozzánk. Megrepesztette a burkot, ami elég nehezen ment, annyira bent volt már a baba feje a szülőcsatornában. A burokrepesztés után felálltam, hogy sétálgatok egy kicsit, de erre nem sok időm volt. Egy erősebb fájás után már jött is az első tolófájás. Bejött a szülésznőm is, Balázs pedig mondta, hogy akkor üljek be a kádba. De nem volt rá idő..., végül állva szültem Balázs nyakába kapaszkodva, a szülésznőm pedig leguggolva várta a babát. Június 16-án hajnali 3 óra 23 perckor megszületett Álmos. Miután az ölembe vettem lefeküdtem vele az ágyra. Nagyon rövid ideig sírt. Nyitva volt a szeme és csak nézett minket. Halkan dúdoltunk neki és Ő tudta, hogy megérkezett.
Szerencsére gátmetszésre nem volt szükség, de egy helyen felhorzsolódott a hüvely, amit néhány öltéssel össze kellett húzni. Zsombornál kellett eddig csak varrni és az borzasztóan fájdalmas volt, így nagyon féltem tőle. A szülésznő próbált megnyugtatni, hogy mivel nem kellett vágni ez nem fog fájni. Szerencsére így is volt. szinte semmit nem éreztem, még az érzéstelenítő injekciót sem. Eközben Balázs visszahozta Álmost és büszkén mondta, hogy 3700 gramm, 54 centi és 36 centi a fejkörfogata... Eddig Zsomó volt csak három kilogramm felett, mindössze 4 dekával, és neki volt a legnagyobb buksija is 34 centiméter. Réka 2890, Bulcsú 2700 grammal született... Nagyon büszke voltam magunkra!
Balázzsal eltökélt szándékunk volt, hogy csak abban az esetben egyezünk bele a szülés megindításába, ha a baba egészségi állapota ezt feltétlenül szükségessé teszi, a császármetszés viszont szóba sem jöhet.A gyerekeket Balázs még aznap este kivitte Perbálra. Kettesben maradtunk. Fogalmam sincs mikor volt utoljára gyerekmentes esténk otthon...(talán még Zsombor születése előtt...úgy hat éve...).
Hirtelen nem is tudtuk mit kezdjünk a ránk szakadt csenddel. Nem volt vacsoráztatás, nem ömlött ki a kakaó, nem veszekedett senki a bögréken, és senkinek nem kellett könyörögni, hogy ne hagyja ott a tányérján az utolsó két falatot...Mikor fürdeni mentünk nem várt csatatér a fürdőszobában, nem úszott a víztől a kilépő szőnyeg, nem kellett egy halom játékot kiszedni a kádból, hogy be tudjunk szállni...
És ami a legmeglepőbb volt, hogy nem hulla fáradtan kerültünk ágyba...volt időnk és energiánk filmet nézni, beszélgetni, jó volt, hogy hosszú idő után végre nem belealudtunk a napba, hanem lezártuk a napot.
Másnap 11 órára mentünk a kórházba. A gyerekorvos megnézte az UH-on a veséket majd közölte a doktornővel, hogy ezért igazán kár volt berángatnia minket a kórházba, mert cisztáról szó sincs, csupán apró kelyhecskék látszanak a vesékben, amik ártalmatlanok és fiú gyerekeknél gyakoriak. A doktornő szabadkozott...mi fellélegeztünk. Tényleg az az egyik legnagyobb boldogság, ha a gyermekünk egészséges.
A vizsgálat után a nőgyógyászom egy pillanatra elgondolkodott azon a lehetőségen, hogy bent tartson a kórházba...nagyon aggódott, hogy nem fogunk időben beérni, ha otthon indul el a szülés, végül hazamehettünk de abban maradtunk, hogy az első fájásnál rögtön autóba ülünk...
Eltelt egy hét. Betöltöttük a 38. hetet. Egyre közeledett a nap, amit megbeszéltem a babával: június 14. péntek.
Balázzsal a számok bűvöletében élünk, és ezen a napon 3100 napja leszünk együtt...az ilyen "kerek hó- illetve napfordulókat"" mindig megünnepeljük. Gondoltam ennél szebb ajándékot nem kaphatnánk erre a napra. Ráadásul ez volt az utolsó tanítási nap és Balázsnak közel egy hét szabadsága volt az érettségik megkezdéséig. Minden olyan ideálisnak tűnt.
Péntek reggel Balázs bement az iskolába. Egyedül maradtam a gyerekekkel. Nem bántam. A reggeliztetés, ágyazás, öltöztetés, fogmosás, rendrakás után kezdtem érezni, hogy enyhe fájásaim vannak...aztán lassan erősödtek. Felöltöztettem a gyerekeket, összeszedtük a játszótéri játékokat, de eközben volt, hogy le kellett ülnöm. Nem voltak hosszúak vagy rendszeresek a fájások, de azért írtam Balázsnak, hogy nem kell még indulnia, de legyen készenlétben...aztán lementem a gyerekekkel a játszótérre.
Leültem egy padra és néztem ahogy homokoznak. Hetek óta éreztem, hogy igazából csak mellettük vagyok, nem velük. Máshol jártak a gondolataim. Ez talán természetes is. Az ember minden porcikája az új élet megérkezésére készül. Ahogy ültem a padon valahogy elbizonytalanodtam. Úgy éreztem mégsem vagyok még kész a szülésre, arra, hogy négy gyermekem legyen. Időre van még szükségem.
Balázs 10 perc múlva megjelent a játszótéren öltönyben...aznap volt a Te Deum az iskolában, de miután megkapta az smsem rábízta az osztályát egy kollégájára és rögtön autóba ült. Ha rajta múlik mindjárt be is vitt volna a kórházba, de én görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy csak akkor indulunk, ha elfolyt a magzatvíz. Mindenesetre erre nem került sor, mert a fájások leálltak. Bizonytalanságomat a baba is, a testem is megérezte.
Másnap Balázs anyukájánál voltak a gyerekek. Délelőtt felhívott a doktornőm, és érdeklődött hogy vagyunk. Mondtam neki, hogy fájások nincsenek, talán csak néhány keményedés, de ő mégis úgy látta jónak, hogy este megvizsgál a kórházban - aznap ő volt az ügyeletes.
20 órára kellett bemennünk, volt hát még egy hosszú délutánunk együtt és - ha kimondani nem is mertük - mindketten tudtuk, hogy az utolsó nap, amikor csak három gyerekünk van. Érdekes, hogy bár kilenc hónapon keresztül készültünk az új élet megszületésére, szoktattuk magunkat a gondolathoz, hogy négy gyermekünk lesz, mégis félve néztünk szembe a pillanattal. Úgy döntöttünk sétálunk és beszélgetünk egy nagyot mielőtt bemegyünk a kórházba. Nem tudom pontosan miért, de hetek óta bennem volt a szüléstől való félelem. Látszólag ugyan nem volt rá okom, de mégis féltem. Balázsnak nem mondtam, nem volt rá sem idő, sem alkalom. Ettől még nehezebb volt. Az a séta felszabadítólag hatott mindkettőnkre. Beszélgettünk a gyerekek születéséről, az elmúlt kilenc hónapról, a csodáról, hogy el tudtuk fogadni a babát, sőt, nem csak elfogadtuk, de be is tudtuk fogadni az életünkbe. A nehézségekről, amiket a kényszerű fekvés jelentett és a csodákról, amiket nap mint nap átélhettünk. Rádöbbentem milyen egyszerű is a válasz arra a kérdésemre, amit annyiszor feltettem ezalatt a kilenc hónap alatt: Hol van az Isten ezekben a nehézségekben?... Az Isten Balázsban van és a gyerekekben, akik mindezt velem együtt csinálták végig. Már nem volt bennem félelem.
Mikor beértünk a kórházba már a szülésznőm is bent volt. A szülőszobán feltett egy CTG-t, ami 40 percen keresztül volt rajtam, de nem mutatott fájást. Mikor megérkezett a doktornő megvizsgált, és szegény szinte elsápadt: teljesen eltűnt már a méhszáj..., csak a burok tartotta a babát... Hazamenetelről szó sem lehetett. Mivel nekem még az első babánk születésekor pozitív lett a streptococcus szűrésem a szülés előtt 4 órával kétszer kell antibiotikumot kapnom. Abban maradtunk, hogy 21 órakor megkapom az elsőt, éjfélkor a másodikat és hajnali egy órakor megrepesztik a burkot. Az alternatív szülőszoba éppen üres volt és a szülésznőm - aki az alternatív szülés híve, mint én - oda engedett be minket. Nagyon örültem neki, mert mindig az volt a vágyam, hogy kádban szülhessek. Négy teljes óránk volt kettesben, egy hotelszobának is beillő közegben: franciaágy, hatalmas sarokkád, hangulatvilágítás, gyertyák, illóolajak... Mivel fájásaim nem voltak tényleg jól éreztük magunkat. A szülésznő és a doktornő is bemenekült időnként hozzánk. Azt mondták ez a béke és a nyugalom szigete most. Többször is lezuhanyoztam a várakozás alatt és azért titkon reménykedtem, hogy magától elfolyik majd a magzatvíz. Éjfél körül elfáradtunk..., mikor megkaptam a második adag antibiotikumot is, a szülésznő mondta, hogy nyugodtan aludjunk egyet, majd felkeltenek, ha tudnak jönni....telt az idő, már majdnem hajnali 3 óra volt, de még sehol senki. 3 órakor jött be az orvosom és mondta, hogy ne haragudjunk, de volt közben egy komplikált szülése, egy császármetszése...most jutott el hozzánk. Megrepesztette a burkot, ami elég nehezen ment, annyira bent volt már a baba feje a szülőcsatornában. A burokrepesztés után felálltam, hogy sétálgatok egy kicsit, de erre nem sok időm volt. Egy erősebb fájás után már jött is az első tolófájás. Bejött a szülésznőm is, Balázs pedig mondta, hogy akkor üljek be a kádba. De nem volt rá idő..., végül állva szültem Balázs nyakába kapaszkodva, a szülésznőm pedig leguggolva várta a babát. Június 16-án hajnali 3 óra 23 perckor megszületett Álmos. Miután az ölembe vettem lefeküdtem vele az ágyra. Nagyon rövid ideig sírt. Nyitva volt a szeme és csak nézett minket. Halkan dúdoltunk neki és Ő tudta, hogy megérkezett.
Szerencsére gátmetszésre nem volt szükség, de egy helyen felhorzsolódott a hüvely, amit néhány öltéssel össze kellett húzni. Zsombornál kellett eddig csak varrni és az borzasztóan fájdalmas volt, így nagyon féltem tőle. A szülésznő próbált megnyugtatni, hogy mivel nem kellett vágni ez nem fog fájni. Szerencsére így is volt. szinte semmit nem éreztem, még az érzéstelenítő injekciót sem. Eközben Balázs visszahozta Álmost és büszkén mondta, hogy 3700 gramm, 54 centi és 36 centi a fejkörfogata... Eddig Zsomó volt csak három kilogramm felett, mindössze 4 dekával, és neki volt a legnagyobb buksija is 34 centiméter. Réka 2890, Bulcsú 2700 grammal született... Nagyon büszke voltam magunkra!
A varrás után lezuhanyoztam, majd megszoptattam Álmost és mindhárman elaludtunk.
Hát remélem Ő lesz a legkisebb fiúnk, mert én most már tényleg csak kislányt szeretnék. Legalább még egyet. De nem emiatt kapta az Álmos nevet. Azért kapta, mert Ő az álomban látott és ennél beszélőbb név nem kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése