Kicsit összefolytak a hetek, sőt a hónapok is, mióta bezárultak számomra az otthonunkból kifelé vezető ajtók...és mostanában kicsit úgy érzem a világ is kizárt magából. Magamra maradtam.
Tudtuk, hogy elérkezik majd az a pont, amikor sok lesz ez a megpróbáltatás, amikor elveszítjük a kedvünket, a türelmünket, az alázatunkat és nagyobbnak érezzük a fölénk tornyosuló problémát önmagunknál.
Most kicsit csüggedek...most nehéz elfogadni, hogy nem én irányítok...most néha sok, hogy nem vagyunk magunkban...most elkezdték elveszíteni a türelmüket a gyerekek:
-Anya kiveszem a pocakodból a kisbabát! - kiabálta Réka lányom, akit két nap után hozott haza az anyukám Perbálról, ahol egyébként nagyon szeretnek lenni, ahol semmi gond nincs velük, és ahonnan szinte lehetetlen hazahozni őket...de most más a helyzet. Most ott a tudat, hogy azért mennek, mert anya nem tud velük lenni, anyának sokat kell pihenni, anya csak fekhet, mert vigyáznia kell a kis tesóra .. Ott a tudat, hogy hetente legalább 5 különböző ember vigyáz rájuk a nap minden órájában, hogy mindegyikük mást vár el tőlük és mást enged meg nekik, hogy mindenkihez nekik kell alkalmazkodniuk, az alig másfél, három, és öt évükkel...pedig ez még számomra is megpróbáltatást jelent...most túlcsordul a pohár...
Az elmúlt időszak csendesebb volt az orvosi vizsgálatok szempontjából. A cukorterhelés szerencsére normál értéket hozott (4,2), és a 28-30. heti UH-on is mindent rendben találtak. A mi kicsi pocaklakónk szépen fejlődik, már 1800 gramm és minden a lehető legnagyobb rendben van odabent.
Az orvoshoz nehéz szívvel indultam, volt bennem némi aggodalom: csak nehogy be kelljen feküdnöm a kórházba!! De szerencsére - bár a helyzet némiképp előrehaladottabb állapotba került - a doktornő meg volt elégedve a vizsgálat eredményével. A méhnyak ugyan csak nagy jó indulattal mondható már egy ujjnyinak (C1000 - azért még ezt írta be, de az UH-on már nem is láttuk az arcát, és a fejét sem igazán lehetett megmérni, annyira lent van), de a külső méhszáj még zárt és ezzel ő megelégedett. Legközelebb a 35. héten megyek...
Három héttel ezelőtt - sok dilemma után - elkezdtem járni anya - magzat kapcsolatanalízisre. Nagy elvárásokkal mentem az első alkalomra, bár pontosan tudtam, hogy a siker elsősorban rajtam múlik.
Már Zsomó születése előtt rátaláltam a Lelki köldökzsinór c. könyvre és nagy hatással volt rám mindaz a lehetőség, ami anya és magzata között segítheti a kapcsolat kialakulását, valamint azok a lehetőségek, amiket a - már a méhen belül kialakult - jó kapcsolat rejthet magában.
Az első alkalom egy beszélgetésből állt arról, hogy milyen a kapcsolatom a férjemmel, a gyerekeimmel, az anyukámmal, az apukámmal. Hogy terveztük-e a babát, és milyen testi lelki állapotban voltam, amikor megfoganhatott.
Ezeket azért fontos átbeszélni, és azért kell tudnia a pszichológusnak, mert sok olyan tudat alatti emléket, érzést őrizhetünk, amik rávetülhetnek a babára, megnehezítve ezzel a vele való kapcsolat kialakítását, vagy akár az ő egészséges fejlődését is.
Miután a kapcsolati hálómat részletesen feltérképeztük, arra volt kíváncsi, hogy miért is jöttem és mit szeretnék elérni ezzel az analízissel. Két oka is van annak, hogy belevágtunk. Az egyik a koraszülés veszélye, amivel kapcsolatban azt olvastam, hogy az analízissel nagy biztonsággal megelőzhető, mert mentális úton bezárható a méhszáj és megnyújtható a méhnyak is. A másik ok pedig a babával való konkrét kapcsolatfelvétel, ami megkönnyítheti a szülés - születés utáni időszakot, a baba beilleszkedését ebbe, a számára, új világba.
Az várandóságból hátralevő hetek számát figyelembe véve azonban abban maradtunk, hogy az idő meglehetősen rövid mindkét cél eléréséhez. Úgy ítéltük meg közösen, hogy fontosabb lenne a babával való konkrét kapcsolatfelvételre koncentrálni, hiszen mire sikerülne elérni a biológiai változásokat (kb. 5-6 alkalom alatt), addigra a méhszáj kinyílásának folyamata újra elindulna. Reményeink szerint pedig sikerül majd a babával olyan mély kapcsolatba kerülnöm, hogy meg tudjam vele beszélni akár a születés időpontját is.
A második alkalommal aztán kezdetét vette a komoly munka, hiszen a kapcsolat kialakulása elsősorban rajtam és a babán múlik, mint ahogy az is, hogy milyen mélységekig jutunk el ebben a kapcsolatban. Vagyis mi az, amit el tudunk érni egymásból.
Egy pici beárnyékolt szobában van az óra. Én egy ágyon fekszem, tőlem valamivel távolabb, mögöttem ül a pszichológus. Az analízis alatt a cél, hogy belső - mentális kapcsolat alakuljon ki a baba és köztem ezért a fizikai érintkezést mellőzzük (nem simogatom a pocakomat, sőt még a kezem sincs rajta - ez furcsa volt az elején, nem is tudnám megmondani miért...valahogy úgy odakívánkozott a kezem...). Az analitikus mond egy pár mondatos ráhangoló szöveget, ami segít abban, hogy megszülethessen bennem a csend, a testemre, a méhemre, a babára való ráhangolódás, és egyfajta relaxációs állapot alakulhasson ki. (Sokan azt mondják ez hipnotikus állapot...szerintem közel sem az, ha az lenne akkor otthon nem sikerülne elérnem ezt a belső ráhangolódást...)
Az első alkalommal nagyon nehéz volt kizárnom a külvilágot, megtalálni önmagamat és ráhangolódni a belső folyamatokra, de sikerült! Kezdetben jóleső bizsergés éreztem a testemben, aztán olyan volt, mintha elnehezültem volna. A végtagjaimat, a törzsemet szélesnek és súlyosnak éreztem. Próbáltam beszélni - belső hangon - a babához, elmondani, hogy itt vagyok és szeretnék találkozni vele (bár az óra előtt megbeszéltük, hogy az elő alkalommal nem erőltetjük a babával való kapcsolatfelvételt...) de semmi nem történt. Aztán hirtelen megjelent egy nagy, vastag kéz (mindent szürkés - feketében láttam), ami széthúzta a méhemet és kiemelte belőle a babát majd felém fordította. Nem volt hang és nem láttam a kicsi arcát, csak a törzse és a végtagjai voltak egyértelműen kivehetőek. Aztán nem történt semmi, de előttem maradt ez az "álló kép": a nagy kéz, benne a kicsi test...
Nem tudom mennyi idő után, de lassan eltűnt a kép és ezzel egy időben megszűnt az elnehezült testérzet is, és mintha lassan, fekvő helyzetben, pörögni kezdtem volna magam körül, majd ez is elmúlt. Valamivel ezután a pszichológus mondta, hogy lassan köszönjek el a babától, a méhemtől, ha sikerült a kapcsolatfelvétel, és nyissam ki a szemem.
Még az első alkalommal megbeszéltük, hogy én döntöm el mikor számolok be a történtekről, az óra alatt folyamatosan, ahogy megjelennek bennem a képek, vagy az óra végén egyszerre mondom el, hogy mi történt. Én az utóbbit választottam. Miután mindent elmeséltem azt mondta, hogy ezeknek a testérzeteknek az első alkalommal való átélése nagyon jó indulás. Azt jelenti, hogy bennem még a magzati korban kialakultak a testhatáraim, tehát tisztában vagyok azzal, hogy önálló lény vagyok. (Hogy miért is fontos ez, és milyen hátrányokat jelent a kialakulásának hiánya, azt megtalálhatják az érdeklődők a Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit: Lelki köldökzsinór c. könyvben.) A császármetszésre utaló képről pedig kiderült, hogy a saját születésem átélése lehetett. (Én 8 hónapra születtem, úgy, hogy anyukámnál leszakadt a méhlepény és mindkettőnket elöntött a vér. Az orvosok csak annyit kérdeztek az apukámtól, hogy kinek az életét mentsék meg... De az Isteni gondviselésnek hála egy sikeres és gyors császármetszés után mindketten életbe maradtunk...)
Az analízis után még sokáig a történtek hatása alatt voltam...bár leírva lehet, hogy ezek nem tűnnek olyan nagy dolognak...de átélni az mindig más, furcsa és felemelő egyszerre...Az óra után Balázs felhívott, nagyon várta, hogy elmeséljem, milyen volt...de nem tudtam elmondani...csak órákkal később, amikor már feldolgoztam magamban...
Örülök, hogy volt bátorságom - bátorságunk elkezdeni, és már nem csak remélem, hogy érdemes is volt...
Most kicsit csüggedek...most nehéz elfogadni, hogy nem én irányítok...most néha sok, hogy nem vagyunk magunkban...most elkezdték elveszíteni a türelmüket a gyerekek:
-Anya kiveszem a pocakodból a kisbabát! - kiabálta Réka lányom, akit két nap után hozott haza az anyukám Perbálról, ahol egyébként nagyon szeretnek lenni, ahol semmi gond nincs velük, és ahonnan szinte lehetetlen hazahozni őket...de most más a helyzet. Most ott a tudat, hogy azért mennek, mert anya nem tud velük lenni, anyának sokat kell pihenni, anya csak fekhet, mert vigyáznia kell a kis tesóra .. Ott a tudat, hogy hetente legalább 5 különböző ember vigyáz rájuk a nap minden órájában, hogy mindegyikük mást vár el tőlük és mást enged meg nekik, hogy mindenkihez nekik kell alkalmazkodniuk, az alig másfél, három, és öt évükkel...pedig ez még számomra is megpróbáltatást jelent...most túlcsordul a pohár...
Az elmúlt időszak csendesebb volt az orvosi vizsgálatok szempontjából. A cukorterhelés szerencsére normál értéket hozott (4,2), és a 28-30. heti UH-on is mindent rendben találtak. A mi kicsi pocaklakónk szépen fejlődik, már 1800 gramm és minden a lehető legnagyobb rendben van odabent.
Az orvoshoz nehéz szívvel indultam, volt bennem némi aggodalom: csak nehogy be kelljen feküdnöm a kórházba!! De szerencsére - bár a helyzet némiképp előrehaladottabb állapotba került - a doktornő meg volt elégedve a vizsgálat eredményével. A méhnyak ugyan csak nagy jó indulattal mondható már egy ujjnyinak (C1000 - azért még ezt írta be, de az UH-on már nem is láttuk az arcát, és a fejét sem igazán lehetett megmérni, annyira lent van), de a külső méhszáj még zárt és ezzel ő megelégedett. Legközelebb a 35. héten megyek...
Három héttel ezelőtt - sok dilemma után - elkezdtem járni anya - magzat kapcsolatanalízisre. Nagy elvárásokkal mentem az első alkalomra, bár pontosan tudtam, hogy a siker elsősorban rajtam múlik.
Már Zsomó születése előtt rátaláltam a Lelki köldökzsinór c. könyvre és nagy hatással volt rám mindaz a lehetőség, ami anya és magzata között segítheti a kapcsolat kialakulását, valamint azok a lehetőségek, amiket a - már a méhen belül kialakult - jó kapcsolat rejthet magában.
Az első alkalom egy beszélgetésből állt arról, hogy milyen a kapcsolatom a férjemmel, a gyerekeimmel, az anyukámmal, az apukámmal. Hogy terveztük-e a babát, és milyen testi lelki állapotban voltam, amikor megfoganhatott.
Ezeket azért fontos átbeszélni, és azért kell tudnia a pszichológusnak, mert sok olyan tudat alatti emléket, érzést őrizhetünk, amik rávetülhetnek a babára, megnehezítve ezzel a vele való kapcsolat kialakítását, vagy akár az ő egészséges fejlődését is.
Miután a kapcsolati hálómat részletesen feltérképeztük, arra volt kíváncsi, hogy miért is jöttem és mit szeretnék elérni ezzel az analízissel. Két oka is van annak, hogy belevágtunk. Az egyik a koraszülés veszélye, amivel kapcsolatban azt olvastam, hogy az analízissel nagy biztonsággal megelőzhető, mert mentális úton bezárható a méhszáj és megnyújtható a méhnyak is. A másik ok pedig a babával való konkrét kapcsolatfelvétel, ami megkönnyítheti a szülés - születés utáni időszakot, a baba beilleszkedését ebbe, a számára, új világba.
Az várandóságból hátralevő hetek számát figyelembe véve azonban abban maradtunk, hogy az idő meglehetősen rövid mindkét cél eléréséhez. Úgy ítéltük meg közösen, hogy fontosabb lenne a babával való konkrét kapcsolatfelvételre koncentrálni, hiszen mire sikerülne elérni a biológiai változásokat (kb. 5-6 alkalom alatt), addigra a méhszáj kinyílásának folyamata újra elindulna. Reményeink szerint pedig sikerül majd a babával olyan mély kapcsolatba kerülnöm, hogy meg tudjam vele beszélni akár a születés időpontját is.
A második alkalommal aztán kezdetét vette a komoly munka, hiszen a kapcsolat kialakulása elsősorban rajtam és a babán múlik, mint ahogy az is, hogy milyen mélységekig jutunk el ebben a kapcsolatban. Vagyis mi az, amit el tudunk érni egymásból.
Egy pici beárnyékolt szobában van az óra. Én egy ágyon fekszem, tőlem valamivel távolabb, mögöttem ül a pszichológus. Az analízis alatt a cél, hogy belső - mentális kapcsolat alakuljon ki a baba és köztem ezért a fizikai érintkezést mellőzzük (nem simogatom a pocakomat, sőt még a kezem sincs rajta - ez furcsa volt az elején, nem is tudnám megmondani miért...valahogy úgy odakívánkozott a kezem...). Az analitikus mond egy pár mondatos ráhangoló szöveget, ami segít abban, hogy megszülethessen bennem a csend, a testemre, a méhemre, a babára való ráhangolódás, és egyfajta relaxációs állapot alakulhasson ki. (Sokan azt mondják ez hipnotikus állapot...szerintem közel sem az, ha az lenne akkor otthon nem sikerülne elérnem ezt a belső ráhangolódást...)
Az első alkalommal nagyon nehéz volt kizárnom a külvilágot, megtalálni önmagamat és ráhangolódni a belső folyamatokra, de sikerült! Kezdetben jóleső bizsergés éreztem a testemben, aztán olyan volt, mintha elnehezültem volna. A végtagjaimat, a törzsemet szélesnek és súlyosnak éreztem. Próbáltam beszélni - belső hangon - a babához, elmondani, hogy itt vagyok és szeretnék találkozni vele (bár az óra előtt megbeszéltük, hogy az elő alkalommal nem erőltetjük a babával való kapcsolatfelvételt...) de semmi nem történt. Aztán hirtelen megjelent egy nagy, vastag kéz (mindent szürkés - feketében láttam), ami széthúzta a méhemet és kiemelte belőle a babát majd felém fordította. Nem volt hang és nem láttam a kicsi arcát, csak a törzse és a végtagjai voltak egyértelműen kivehetőek. Aztán nem történt semmi, de előttem maradt ez az "álló kép": a nagy kéz, benne a kicsi test...
Nem tudom mennyi idő után, de lassan eltűnt a kép és ezzel egy időben megszűnt az elnehezült testérzet is, és mintha lassan, fekvő helyzetben, pörögni kezdtem volna magam körül, majd ez is elmúlt. Valamivel ezután a pszichológus mondta, hogy lassan köszönjek el a babától, a méhemtől, ha sikerült a kapcsolatfelvétel, és nyissam ki a szemem.
Még az első alkalommal megbeszéltük, hogy én döntöm el mikor számolok be a történtekről, az óra alatt folyamatosan, ahogy megjelennek bennem a képek, vagy az óra végén egyszerre mondom el, hogy mi történt. Én az utóbbit választottam. Miután mindent elmeséltem azt mondta, hogy ezeknek a testérzeteknek az első alkalommal való átélése nagyon jó indulás. Azt jelenti, hogy bennem még a magzati korban kialakultak a testhatáraim, tehát tisztában vagyok azzal, hogy önálló lény vagyok. (Hogy miért is fontos ez, és milyen hátrányokat jelent a kialakulásának hiánya, azt megtalálhatják az érdeklődők a Hidas György - Raffai Jenő - Vollner Judit: Lelki köldökzsinór c. könyvben.) A császármetszésre utaló képről pedig kiderült, hogy a saját születésem átélése lehetett. (Én 8 hónapra születtem, úgy, hogy anyukámnál leszakadt a méhlepény és mindkettőnket elöntött a vér. Az orvosok csak annyit kérdeztek az apukámtól, hogy kinek az életét mentsék meg... De az Isteni gondviselésnek hála egy sikeres és gyors császármetszés után mindketten életbe maradtunk...)
Az analízis után még sokáig a történtek hatása alatt voltam...bár leírva lehet, hogy ezek nem tűnnek olyan nagy dolognak...de átélni az mindig más, furcsa és felemelő egyszerre...Az óra után Balázs felhívott, nagyon várta, hogy elmeséljem, milyen volt...de nem tudtam elmondani...csak órákkal később, amikor már feldolgoztam magamban...
Örülök, hogy volt bátorságom - bátorságunk elkezdeni, és már nem csak remélem, hogy érdemes is volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése