"Tanulságos szenzációra éhesen" - kiáltás az Életért

"Fürdőzünk a negatív kritikákban, történetekben, amit jó írni és olvasni..."

Elöljáróban a kamaszkori depresszióról

 forrás: napidoktor.hu

"A depresszió felismerését több körülmény nehezítheti, ami nemcsak a gyermekorvos, de a gyermekpszichiáter előtt is megnehezítheti a diagnózist. Az affektív zavarok több mint felében magatartászavar és szorongásos betegség (gyermekek), vagy drog/és alkoholabuzus és a szülői/iskolai elvárásokkal való kamaszkori hadakozás (serdülők) elfedhetik a depressziós tüneteket, melyek így nehezebben kerülnek felismerésre és kezelésre.
A depresszió legveszélyesebb, legszomorúbb, legtragikusabb következménye az öngyilkosság. Ma Magyarországon évente 25-30 gyermek- és serdülőkorú fiatal vet önkezével véget életének. Barát, partner elvesztése, csalódás, iskolai konfliktusok önmagukban nem váltanak ki öngyilkossági kísérletet, a háttérben családi patológia mindig előfordul. A kísérletek száma a befejezett öngyilkosságok kb. 10-40-szerese, de ezek többsége nem kerül az egészségügy látókörébe.
A depressziós és öngyilkossági eseteket nemhogy semmilyen szakmai intézmény (gyermekpszichiátriai gondozó, egészségügyi intézmény, vagy nevelési tanácsadó), de a szűkebb családi és iskolai környezet sem szokta időben észlelni. Még mindig általános az a vélekedés, hogy valaki azért hangoztatja öngyilkossági szándékát, mert „feltűnési viszketegsége van" vagy „fel akarta hívni magára a figyelmet", tehát sem az iskola, sem a barátok nem realizálják, hogy vészjelzésekről van szó. A gyerek részéről a szórványos kijelentések, elszólások, félrevetett megjegyzések segélykiáltásoknak tekinthetők, mellyel az amúgy is önkifejezési és kommunikációs nehézséggel küszködő, súlyos önérték-zavarban szenvedő fiatal jelezni szeretné, hogy bajban van. Intő jel lehet, ha a rosszkedv mellett a gyermek bezárul, barátoktól elzárkózik, fantáziába menekül, vagy az addig ismert harag és neheztelés ok nélkül megbocsátásba, „szeretetbe" fordul. Az érlelődő önpusztító szándékra figyelmeztethet a fokozott foglalkozás a halállal, vagy meghalt rokonokkal, de a gyerek utalhat „az őutána következő korszakra" olyan kijelentésekkel, hogy „na futok még egy-két kört, azután befejezem." (Prof. Dr. Csorba János)


"Úgy döntöttem, levelet írok Neked. Levelet írok, mert így könnyebb.
Már régen meg kellett volna tennem, de sajnos halogattam. Egészen addig, amíg már majdnem késő lett..., most megírom.

Már más a hangvétel, más a téma és más lesz a végkicsengése is..., mert nem lélekápolós, simogatós levél lesz.
Igaz lesz és valóságos, mindezekkel együtt pedig fájdalmas.
Mert ez az Élethez hozzá tartozik: annak része. Ezt akár írhatnám csupa nagybetűvel is, mert elengedhetetlen - el sem tudom képzelni milyen szomorú, szürke, unalmas lenne a világ és benne az életem  - és a Tiéd is! - fájdalom nélkül. Annyira kívánom, hogy egyszer átéld a fájdalom mélyén rejlő hatalmas boldogságot. Azt a boldogságot, ami sehol máshol nem terem, amire, ha egyszer rátalálsz, egész életeden végig kísér. Ami nem a pillanatnyi hangulatunk változásainak függvénye. Ami megtart... az életben.
Te ezt a boldogságot akartad eldobni. Mert nem kellett a fájdalom. Miért? Feszegetem a kérdést..., talán akartad, talán nem. De én úgy hiszem - nem tudom miért - valójában Te sem tudod. Mégis megtörtént. Csak a valóság maradt: szembenézni a következményekkel és vállalni azokat. A tetthez volt "bátorságod". (Bár a bátorság itt nem jó szó, hiszen nem szembenéztél a problémával, hanem el akartál futni előle. És azt hiszem, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz - másnak meg mi értelme lenne - be kell vallanunk, hogy a megfutamodás az sok minden lehet, csak épp bátor tett nem. A megfutamodás az gyávaság.)

A következmények elhordozásához ezzel szemben valódi bátorság kell, és én nagyon akarom hinni, hogy Neked lesz elég kitartásod hozzá. Hinni akarom, hogy ki akarsz ebből kerülni, hogy fel akarsz innen állni. Azért azt el kell mondanom, hogy a következmények elhordása keserű lesz.
El kell mondanom, hogy innentől az életed, az életünk nem ugyanolyan lesz már, mint azelőtt. Ebben a küszöbben Te nem csupán elbotlottál, hogy aztán az egyensúlyod visszanyerése után tovább mehess... Te elestél, az esés pedig sérülésekkel jár, hol nagyobbakkal, hol kisebbekkel, de a küszöb nyoma megmarad.

Szeptemberben tálcán kínáltunk Neked egy új életet. Sokak áldozata, lemondása, segítsége kellett, hogy új lehetőséget kaphass ahhoz, hogy a korod és a lelked újra egymáshoz közelítsenek. Hogy bekerülhess egy olyan társaságba, amelyik megtart.
Miért volt erre szükség?
Nagy hiba volt, súlyos mulasztás a részünkről, hogy ezt nem mondtuk el Neked. Nem mondtuk el, hogy úgy látjuk, rossz irányba haladsz, sőt talán már ki is csúszott a lábad alól a talaj, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk... Nem mondtuk el, csak eldöntöttük, hogy gyors és gyökeres változásra van szükséged ahhoz, hogy emberileg újra egyenesbe kerülhess. S bár tekintettel akartunk lenni a korodra, a lelkedre, a hullámzó érzelmeidre - ez itt nem volt lehetséges - és ezt sem mondtuk el.

Mindannyian tudtuk, hogy nehéz lesz, féltünk tőle mi is... De akkor még bíztunk a bátorságodban, az akaratodban, a küzdeni tudásodban. Azonban az élet, mint már oly sokszor, most is igazolta önmagát: amiért nem saját magunk küzdünk meg, azt könnyen eldobjuk.

Nem vettünk észre semmit, pedig állandóan figyeltünk, segíteni akartunk, de nem tudtuk, hogy tegyük. Azt mondtad, mi vagyunk azok, akikkel meg tudod értetni magad. Mégsem jöttél, nem szóltál, hogy baj van, nem kértél segítséget.
Pedig mi vártunk.
És nem csak mi, ők is.
Akikről néha lenézően beszélsz, akikkel szinte csak gondod van, akikről talán azt gondold azért vannak, hogy korlátok, elviselhetetlen korlátok közé szorítsák a Te szabadságodat, amivel - azért valljuk be őszintén - nem tudsz mit kezdeni. Igaz?
Nem tudsz, mert a feléd irányuló szeretetet furcsa mércével méred. Furcsa a mérce, mert egyoldalú és csak Rólad szól. Ebben a korban ez érthető is, de egy ilyen tettel a Feléd irányuló gondoskodásukat, szeretetüket: az életüket tetted hazuggá...

Eljátszottad a legfontosabbat, a Beléd vetett bizalmunkat. Ezért is nem folytathatjuk onnan, ahol Te be akartad fejezni. Mert abban a bizonyos pillanatban elfeledkeztél arról, hogy szeretsz, hogy szeretnek és, hogy van egy nálunk feljebb való  - a kedvedért nevezzük úgy - őserő, ami nem átjátszható, még Neked sem.

Most úgy érezzük nem emelhetünk fel: csak tartjuk a kezünket és bármikor megfoghatod, ha szükséged lesz rá."