...hűvös szelek szállnak, nagy bánata van a cinege madárnak"... - de sajnos nem csak neki... Feleségként és - tavaly ősz óta - már szülőként is szomorúan, nehéz szívvel indítom útjára szeptember elején férjemet az iskolába, nagy fiamat az óvodába. Ilyenkor ismét újra indul a reggeli sürgés - forgás, hogy mindenki idejében, de mégis békességben induljon el és érkezzen meg. S bár Zsomót minden reggel igyekszem bőségesen elhalmozni öleléssel, simogatással, időnként mégis sokáig topogunk az ajtóban, hogy mindenkinek jusson egy legeslegutolsó puszi. Miután pedig elindultak én a nyitott ajtóban állok egészen addig amíg be nem szállnak a liftbe. Majd rögtön átfut az agyamon, hogy elvitték-e a gyümölcsöt az oviba, nem maradt-e itthon a tornazsák, a benti cipő, vagy éppen a telefon és a szemüveg, és miután elégedetten nyugtázom, hogy mindent, ami elengedhetetlen, elvittek magukkal, még állok egy kicsit az ajtóban és azon gondolkodom, hogy vajon a lelkükben is minden a helyén van-e? Lesz-e elég erejük, türelmük, jókedvük, akaratuk, szeretetük megküzdeni a mai nappal - átadtam-e nekik mindent, ami ehhez szükséges...? Becsukom az ajtót, kimegyek az erkélyre és látom, ahogy kéz a kézben apa és fia kilépnek a lépcsőházból és a hűvös reggelben együtt, bátran indulnak az új nap felé - csak nézem őket és már sajnálom, hogy kételkedtem az erejükben... A sarkon még megállnak, Zsomó súg valamit az édesapja fülébe, Balázs pedig lehajol a magasba emeli és nyakába ülteti a nagy fiát. Meghatódva integetek utánuk pedig tudom, hogy nem látják...
Folytatódik a blog - és mi számtalanszor újra átgondoljuk, hogy vajon minden belekerül-e, ami fontos, ami érdekes, ami építő... most még egyszer átnézzük, átöleljük amit Nektek szántunk aztán útjára bocsátjuk és reméljük, hogy jó földbe érkezik...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése