Nyári találkozások

Nagycsaládunk az elmúlt néhány évben ezerfelé szakadt, szakadhatott is, hiszen valóban sokan vagyunk. Mégis minden több ezer vagy több száz kilométer ellenére a legnagyobb boldogságot az jelenti, ha újra találkozhatunk. Rendkívüli lehetőségek nyílnak meg előttünk ezekkel az utazásokkal egymáshoz. Hiszen nem csak egyszerű látogatásokról van szó, hanem intenzíven eltöltött közös időről, melyet együtt élünk meg úgy, hogy az egyik család teljesen beleolvad a másik életébe. Hihetetlen, milyen gyorsan alkalmazkodik szinte mindenki és együtt egy család tagjai leszünk újra, félretéve minden otthon megszokott és kialakult rendet. Egy ritmust követünk, egy rendszer szerint élünk addig a néhány napig. Szinte együtt lélegzünk, együtt dobog a szívünk.
Hogyan is lehetne ez másképp, mikor olyan sokan vagyunk? Mindenki kívánságát teljesíteni egyszerűen képtelenség.

Házastársaink, akik nyilvánvalóan nem ebbe a családba születtek bele, minden tekintetben méltóak a legnagyobb figyelemre és tiszteletre, hiszen talán az ő alkalmazkodásuk a legnehezebb, mégis, ebből semmi sem látszik. Mindegyikük örömmel és magától értetődőnek veszi ezeket a találkozásokat és az ezzel együtt kialakult "helyzetet".
Belelátni a másik életébe anélkül, hogy megjegyzéseket fűznénk hozzá vagy kritizálnánk. Együtt élni a gyerekek és felnőttek között kialakult konfliktusokkal emberien, értelmesen, türelmesen, megoldásra késznek lenni minden pillanatban. Szépen hangzik és őszinte leszek: az is. Csodálatos élmény, számomra a legcsodálatosabb része a nyárnak.
Mégis hozzá kell tennem: mérhetetlenül nehéz az első 3-4 nap után. Nehéz, azonban nem megerőltető, nem idegőrlő, nem alakít ki szakadékot közöttünk.
Ennek egyetlen titkát én abban lelem, hogy mindenki a másikra "figyel". Erőnk abból fakad, hogy fontosak vagyunk egymásnak, figyelembe vesszük a másikat, a másik érzéseit, szándékait, jókedvét, fáradtságát...stb, és elfogadjuk azt.
Lehet fáradt az egyik gyerek és lehet "túl jó kedvű" az egyik felnőtt egy nagy esti, esetleg éjszakába nyúló közös kikapcsolódás után (lehet aludni is és vigadni is, nem kell feltétlenül az egész éjszakát együtt tölteni).
Fázhat az egyik és lehet melege a másiknak ugyanabban a szobában (kap egy takarót).
Semmi gond nincs, ha nem ízlik valakinek az étel, a másik meg 3-szor is enne belőle (annyi van, amennyi és azt osztjuk szét).

Léteznek egy ilyen kis közösségre vonatkozó íratlan szabályok, sokszor még átbeszélni sem kell őket, úgyis tudja mindenki. Közösségben gondolkodni, nem egyén-koncentráltan. Lemondani magamról, figyelemmel lenni a másik felé és elfogadni a másikat azokon a határokon belül, melyeknek igenis létezniük kell, ellenkező esetben szétesik a közösség!
Ezáltal rengeteg teher, feszültség lehull a vállunkról, amit eddig egyedül vittünk, hiszen most mindenki besegít, együtt viszünk minden problémát. Így mindenki pihenten tér haza, feltöltődve, szívét egy kicsit a másiknál hagyva.
Én, személy szerint, az idei nyár két legnagyobb találkozásakor szívemet otthagytam mindkét helyen. Először "Tavaszéknál" Dániában, majd Édesapám szülőházában, Szegerdőn, a nagycsaládi nyaraláson.

Tavasz minden reggel kenyeret vagy zsemlét sütött nekünk, nem törődve azzal, hogy így a fél6-os kelése még előrébb tolódik.

 Puszta örömszerzés volt ez a részéről és sikerült is, nagy élvezettel ettük minden reggelire a friss, kívül ropogós, belül puha zsemléket dán vajjal és házi készítésű lekvárral. Akár minden reggel kiutaznék Beder-be a Byagervej utcába, mit sem törődve a közel 1400 km-es távolsággal!

De ha csak a közösen eltöltött 1-2 órás reggelizésekre gondolok Szegerdőn! Az Édesanyámmal töltött hosszúra nyúlt kávézgatásokra reggeli után. Mikor csak akkor álltunk fel, amikor a gyerekek már tövig rágták fülünket a tízórai miatt!
És ez még csak a reggel..., utána a nap közös élményei, majd a napok közös élményei, majd a hetek közös élményei.

Ó, szinte már saját magamat is irigylem! Hálát kell adnom, igen, minden nap hálát kell adnom a kis- és nagycsaládomért. És nem azért, mert kötelességnek érzem, hanem mert egyszerűen magától is kiárad belőlem a hála Afelé, aki mindebben -szűnni nem akaró szeretetéről biztosítva- folyamatosan részesít minket!