Pocakos napló - 8. hónap

Ahogy közeledtünk a hónap végéhez, egyre jobban éreztem, hogy lassan lejár az időnk és mindaz a csoda, szépség és nehézség, ami ezalatt a 8 hónap alatt történt velünk véget ér. Mindez persze így van rendjén...és az elmúlt időszakra visszatekintve megkönnyebbülést is fog jelenteni sok szempontból...de hiányozni is fog, mert ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, minden korábbi félelem, és aggodalom, fájdalom és tehetetlenség érzés ellenére is, hogy vajon átélhetem-e még újra...? És mérhetetlen vágy ébred bennem arra, hogy egyszer újrakezdhessem...

Az éjszakák egyre gyakrabban voltak álmatlanok, minden megfordulás, egyik oldalamról a másikra, hatalmas felkészülést és manőverezést igényelt. Minden porcikámban, a hátam közepétől a térdhajlatomig hasogató fájdalmat éreztem ilyenkor. Leginkább pedig a pocakom és a derekam akart ellenállni a műveletnek. De napközben is nehezen találtam olyan pozíciót, ami sokáig kényelmes lett volna...sem az ülés, sem a fekvés nem hozott megkönnyebbülést. A rengeteg magnézium és pihenés ellenére is egyre többet keményedtem, sőt! Jósló fájások is egyre  gyakrabban jelentkeztek. 

Május 29-én este viharos időnk volt. Már délelőtt is volt egy óra, amikor nem bírtam felkelni az ágyból és a gyerekeket leültettem egy mesefilm elé, mert pont aznap senki nem volt velünk...Este másfél órán keresztül, kezdetben enyhe, de lassan erősödő 5 perces fájásaim voltak és majdnem autóba is ültünk. A gyerekeket felkészítettük, hogy ha éjszaka a kis tesó úgy döntene, elérkezett az idő, akkor ne ijedjenek meg reggel, ha nem találnak itthon minket, és valaki mással - fogalmunk sem volt még kivel - kezdik majd a reggelt...


Míg Balázs vacsoráztatott, fürdetett, mesélt és azért imádkozott a gyerekekkel, hogy anya és a baba körül minden rendben legyen, én azért imádkoztam, hogy ha lehetséges még ne legyen itt az idő. Fáradt vagyok és erőtlen, késő van és én semmire sem vágyom jobban, mint egy feltöltő éjszakai pihenésre. Még csak ma mostam ki a kórházi csomagba szükséges dolgokat és vizesen nem tudom elvinni őket...! A kiságy éppen csak félkész állapotban van és a csecsemő ruhák se kimosva, se bevasalva nincsenek...Ha lehetséges, ne most, ne így érkezzen a baba. Réka az ima után mellém bújt az ágyunkba és a pocakomat simogatta, amíg bele nem aludt. Csak néztem a békés arcocskát, a hasamon felejtett kicsi kezet és elfelejtkeztem a fájások számlálásáról...  és 10 óra körül, mintha elvágták volna, minden elnyugodott bennem, és az addig görcsös merevségbe  húzódó hasam ellazult. Mérhetetlen hálát éreztem.

A 35. héten elmentem az orvoshoz, úgy, ahogy megbeszéltük. A vizsgálat során kiderült, hogy a külső méhszáj egy ujjnyira van nyitva (C1100), így gyakorlatilag a burok tartja a babát. A doktornő a lelkemre kötötte: még egy hetet ki kell bírni - de először láttam rajta az elmúlt 12 hét alatt, hogy megkönnyebbült. Az utolsó vérvétel is megtörtént és levette a streptococcus szűréshez szükséges mintát is. A 31. héten készült vérvétel alapján csapnivaló volt a vérképem így azt mondta, hogy ha a mostani eredmény nem mutat javulást be kell feküdnöm egy napra a kórházba, hogy vénásan kapjak vasat...erre egyelőre hála Istennek nem került sor...bár lehet, hogy csak azért, mert még nem kapta meg az eredményt...
Mindenesetre abban maradtunk, hogy a 37. héten megyek legközelebb. Ha addig nem történik semmi.
Az első CTG-re még a 35. héten sort kerítettünk: biztos, ami biztos alapon. A baba szívhangjával minden rendben volt. Szerencsére komolyabb összehúzódásokat nem mutatott a gép, de az látszott, hogy van már némi méhtevékenység, bár ez nem ért váratlanul.

A hónapban 4 analízisen voltam. Nem könnyű dologra vállalkoztam, amikor úgy döntöttem leírom az ott szerzett élményeket..., mert időnként bizony nehezen megosztható, szinte leírhatatlan tapasztalatokat szereztem. Most mégis megkísérlem a szavak szűk korlátai közé szorítani azokat a nagyon mély és személyes, néha a határtalanság érzését keltő "álmokat", amiket átélhettem az elmúlt hónapban.
A harmadik analízis nagyon jól sikerült. Mivel pont előtte voltam az orvosomnál és láttuk, hogy a feje egészen lent van, abban maradtunk az óra elején, hogy a feladat a baba feljebb hívása lesz. Arra kellett kérnem a babát, hogy jöjjön közelebb a szívemhez, mert ott jobban - és tovább tudok vigyázni rá. Bár nem láttam a babát miközben beszéltem hozzá, éreztem, hogy reagál a kérésre - elindul felfelé, de nem sokkal később úgy éreztem, hogy visszacsúszott. Küldtem neki egy képet, hogy ha nehéz ez számára akkor úgy képzelje el, mintha egy csúszda vezetne a szívemig, amin neki le kell csúsznia, erre ő is küldött egy képet, hogy akkor emeljem fel a lábam, hogy csúszni tudjon...nagyon érdekes érzés volt ennyire konkrétan - nem tudni, hanem - érezni, hogy mire gondol, mivel tudok segíteni neki. Ezután az óra után már itthon is sikerült feljebb hívnom, ha nagyon "lecsúszott".
A negyedik alkalommal, könnyebben ment a babára való ráhangolódás, de nem sokáig voltam kapcsolatban vele - bár ez alkalommal a közvetlen találkozás még nem sikerült. Ahogy sikerült elérni a méhemet hívni kezdtem a babát, de nem érkezett válasz. Akkor elkezdtem "képeket küldeni" neki Balázsról és a gyerekekről és közben mondtam, hogy mindannyian nagyon szeretik őt és nem csak én készülök az ő fogadására, hanem mindannyian nagyon várjuk, hogy ő is köztünk legyen. Egy ideig semmi nem történt, majd egyszer csak megjelent egy nagy piros szív...ezt ő küldte, jelezve, hogy szeret minket...belemagyarázásnak tűnhet, de ezt nem lehet jobban leírni, ezek megértéséhez szükség van az akkor átélt érzelmekre is...aztán érezni kezdtem, hogy távolodok...Önmagamtól? Vagy csak a babától? Nem tudom...de egy nagyon nehezen felfogható és megemészthető dolog történt.
Már az előző hónap történései között leírtam, hogy a második alkalommal megjelent előttem egy képben a saját születésem, ami a császármetszés következtében az anyukám számára és az én számomra is traumatikus élményt jelentett. Most ismét átéltem egy kis darabkáját ennek az élménynek. Szörnyű volt.
Úgy éreztem, ahogy ott feküdtem az ágyon, hogy felülről valami mérhetetlenül nagy nyomással nehezedik rám. Először csak azt éreztem, hogy mindenem zsibbad a súly alatt - eltűnt előlem minden belső kép - aztán mintha fogyni kezdett volna körülöttem a levegő, minden forró volt és folyt rólam a veríték. Elfogott a hányinger, szinte zihálva kapkodtam levegő után, és úgy éreztem lefordulok az ágyról...
Mindezt nemcsak belsőleg éreztem. Egyértelmű külső, fizikális jelei is voltak, ezt az analitikus is egyértelműen látta, ezért kérte, hogy most mondjam el mi történik. Az átbeszélés során kiderült, hogy ez is a születési élmény újra éléséhez tartozik. Ez a trauma már egyszer lejátszódott bennem, amikor megszülettem.
Nem tudom meddig tarthatott ez az állapot, de ahogy múlni kezdett a fullasztó érzés, a nyomás és a zsibbadás, hirtelen nagy fáradtság tört rám, majd elmúlt ez is. Az analízis után még egyszer átbeszéltük, ami történt és ez felszabadítólag hatott rám.
A következő alkalommal igazából semmi sem történt...nem sikerült az elmélyedés, a külvilág kizárása, így a kapcsolatfelvétel sem. Igazából nem értettem az okát. Talán túl görcsösen akartam. Ez jellemző rám. Egyetlen kép jelent meg: egy kislány... még mindig túl erős a tudatalatti...
Az első igazi találkozás a babával a hatodik alkalommal sikerült. Ennyi időre volt szükségünk az összehangolódáshoz. Először a méhemmel sikerült felvenni a kapcsolatot. Úgy jutottam odáig, mintha egy átlátszó csatornában úsznék egyenesen be a méhembe. A következő képen egy széken ültem már és egy szőke, göndör fürtös kisbaba szaladt felém. Ez volt Ő. Ismét kislányos arc nevetett rám. Az ölembe ült és így maradtunk egészen addig amíg el nem érkezett az elbúcsúzás ideje. Először volt számomra is fájdalmas az elválás.

Egy-egy alkalom után volt, hogy kicsit csalódott voltam. Többet vártam. Reméltem, hogy ki tudom alakítani azt a mély kapcsolatot a babával, amire annyira vágytam. De rájöttem, pontosabban rávezettek, hogy túl sok bennem a korlát, amik bizonyos határokat nem engednek átlépni...
Mindenesetre a hónapban az utolsó analízis megnyugtatott: még ha rövid időre is, de néha, túl tudok lépni önmagamon. Ez pedig nemcsak számomra jelent fejlődést...

(Május 30-án betöltöttük a 36. hetet! 12 héttel ezelőtt remélni sem mertük, hogy valóban sikerülhet...! Ezúton is köszönjük mindenkinek, aki  imájával, segítségével, támogatott bennünket ezen a hosszú és nehéz időszakon át. )