Drága
Nagyikám!
Amikor
elkezdtem írni ezt a visszaemlékezést, az első, ami eszembe jutott, hogy bizony
szigorú Nagymamánk voltál.
Nem
a sütit sütögetős, kényeztetős, ölelgetős nagyi. A velünk kapcsolatos
történésekből is leginkább az iskolai dolgaink érdekeltek és a rend a
ruhásszekrényünkben…
De
a mai napig élnek az emlékeimben az utánozhatatlan párizsi édességek, amikkel
Őrmezőn vártál minket. A kicsi konyha, ahol az asztal körül kuporogtunk, amíg
Te rántást kavartál a tűzhelyen. És nem tudom miért, de a mai napig a fülemben
cseng, amit ilyenkor mindig elmondtál:
- Nagyobb adag rántást kell készíteni, mint, amit felhasználunk, így legközelebb kevesebb dolgunk lesz!
Hát igen…! Ilyen előrelátó, idővel és pénzzel takarékoskodó, mindent jól beosztó Nagymama voltál.
Nagyon
jó visszaemlékezni arra a számtalan történetre, amit a gyerekkorodról, az
esküvődről, az életedről meséltél.
Betegséged
ellenére sem gyermekként, sem felnőttként, nem mondtál le semmiről, hihetetlen
akaraterőd és küzdeni tudásod volt.
A
mai napig bennem él, és biztosan alakított is az a történet, amit egyszer
elmeséltél.
Kislány
voltál még. A nagymamádnál nyaraltál egyik nyáron, amikor – a betegségedből
kifolyólag – mindkét lábad derékig gipszben volt. Nagy volt a hőség és minden
gyerek az utcán játszott, hát te sem akartál kimaradni belőle. Gipszes lábakkal
kúsztál ki a kertbe, de mivel a kapu zárva volt felvonszoltad magad a házat körülvevő kőfal tetejére, hogy legalább onnan részese lehessél a játéknak
- Fogalmam sincs hogyan, de mire felértem eltörött a gipsz. – tetted hozzá a végén büszke, hamiskás félmosollyal.
Számomra ilyen voltál és ilyennek is maradsz meg az emlékeimben Nagyikám!
Valakinek,
aki számára semmi sem lehetetlen, valakinek, aki – ha összeszorított foggal is,
de – mindent kibír, és mindent el is ér, amit célul tűz ki maga elé.
Példa lettél számomra a küzdeni tudásoddal.
És
ilyen lettem én is…
Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése