Babanapló 1. rész

Bevezető

„Éhesek vagyunk az anyánkra, csimpaszkodunk bele.

Nélküle meghalnánk. Magányos sírásunk azt üzeni: segíts, mert nélküled meghalok.

Éhen halok. Szomjan halok.

Csak a testeden, a testedben vagyok otthon.

Te vagy a mindenségem az életem, az istenem.”

/Müller Péter/

A várakozás és a szülés

A férjemmel már sokkal korábban szerettünk volna második gyermeket, de ahogyan mondják: Ember tervez, Isten végez. Már nem tervezgettünk, nem számolgattuk a naptárban a napokat, hanem elfogadtuk, hogy ez bizony nem csak rajtunk múlik. Így alakult, hogy a férjem születésnapjára esett a pillanat amikorra számomra is bizonyossá vált, gyermeket várok. Természetesen nagy volt az öröm. Nem csak meglepetés, de egy igazi ajándék is volt a számunkra.

Lányunk, aki már régóta vágyakozott kistestvér után, mintha megérezte volna. Bár ő csak később tudta meg, mégis mindenkinek elmesélte, hogy neki kistestvére lesz. Amikor aztán neki is bejelentettük a 12. héten, hogy tényleg kistestvére lesz, akkor csak ennyit mondott: „Tudtam.”

Nekem sok dilemmát okozott Hunor érkezése előtt, hogy vajon mi az ideális időpont a második gyermek vállalásához. Talán ez is lehetett az oka annak, hogy még váratott magára gyermekünk. Amikor aztán húgaim majdnem egy időben ismét állapotosok lettek, bennem is ellenállhatatlan vágy ébredt egy újabb gyermek után, nem beszélve a várandóság örömteli pillanatairól.

Aztán az idő múlásával rá kellett jönnöm, hogy nagyon is jókor és jó időben érkezett meg ez a csepp emberke.

Volt lehetőségem arra, hogy a két gyermek között egy évet dolgozzam, amiért, különösen a férjemnek, nagyon hálás vagyok. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit kimozduljak a háziasszony és anya szerepből és valami mást is csináljak.

Kislányommal így három hónapig szoktuk a bölcsit, ami az ő szempontjából szintén nagyon ideálisan alakult, hiszen anyás lévén nehéz volt az elválás, pedig ki volt éhezve a gyermekek társaságára. A szobatisztasággal sem voltak gondok, még akkor sem, amikor bekerült a bölcsődébe.

A várandóságot az előzőhöz képest sokkal rosszabbul viseltem.

A folyamatos rosszullétek mellé társult egy nagyfokú melankólia és rossz hangulat. Legszívesebben menekültem volna itthonról. Ugyanakkor kislányommal való kapcsolatom is megváltozott érzelmileg. Már nem tudtam olyan racionálisan és tiszta fejjel látni a világot, mint a várandóságot megelőzően. Sok mindenben engedékenyebb lettem, amit ő természetesen ki is használt. Sokat sírtam vele együtt, amivel őt nagyon megrémisztettem. Érdekes módon édesapjánál nagyobb biztonságban érezte magát ez idő alatt. A fáradékonyságról nem is beszélve.

18 hetes voltam, amikor kiderült, hogy fiút hordok a szívem alatt.

Almánál nem tudtuk egészen a születése pillanatáig, hogy lány lesz e vagy fiú, de onnantól fogva, hogy megtudtam létezését, éreztem: lányom lesz.

Hunorral nem voltak ilyen megérzéseim, így kíváncsiság töltött el a nemét illetően. Mégis a szívem mélyén reméltem, hogy fiú lesz, mert nagyon szerettem volna egy kis herceget.

Férjemen, annak ellenére, hogy Almát is fiúnak várta, most nem látszott, vagy titkolta a büszke fiús apák örömét. Még azt is rám bízta, hogy az ultrahangon megkérdezzem a nemét. Nem volt benne az a nagy kíváncsiság. Vagy csak ennyire biztos lett volna a dolgában?

A magzattal való kapcsolatteremtés nem volt egyszerű. Míg lányommal ez magától értetődő volt és belülről fakadt, hogy beszéltem hozzá, elmeséltem neki a kinti dolgokat, addig fiammal egy gátat éreztem, amelyet csak nagy akaraterő árán, nehezen tudtam áttörni, pedig még segítséget is kaptam hozzá "A lelki köldökzsinór" c. könyvben.

Orvosilag és egészségileg rendben zajlott a várandóság és a szülés is. Ennél többet egy anya talán nem is kívánhat magának.

A szüléssel ugyan mind a ketten megszenvedtünk, de ez részben köszönhető annak, hogy Hunor viszonylag nagy baba volt a maga 3750g és 57cm-vel. Még férjem is meglepődött rajta, amikor meglátta. Pedig annyira bíztam benne, hogy csak az ultrahang tévedett és valójában nem lesz olyan nagy. Öt napot töltöttünk a kórházban. Egy méhen belüli fertőzés miatt ugyanis antibiotikumos kezelést kellett kapnia Hunornak.



Nagy nagy örömmel és várakozásokkal telve hagytuk el a kórházat egy napsütéses keddi napon és indultunk neki átmeneti otthonunknak.