Megváltozott férfiszerepek - 1. rész

„Vándor, nincsen út, csupán mit megtapodtak lépteink;

utat járva tör az ember, semmi egyéb útja nincs.

Utat járva tör az ember,

S egyszer vissza is tekint:

Ott az ösvény, s már hiába járná, taposná megint.“

Antonio Machado (Tímár György fordítása)

 

A férfi szerepét (értsd ezalatt a következőkben: férfi, férj, apa) talán ugyanolyan nehéz meghatározni, mint a nőét. Különösen, ha a témát boncolgató személy maga nem férfi. 

Azonban Értetek mindent, kedves Olvasók! 

Tehát hosszasan beleástam magam a témába és egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy teljesen másképp látom a férfi nemet, sőt, egyáltalán csak most kezdem világosan látni és érteni a férfi szerepet. Hirtelen rádöbbentem, hogy egyáltalán nem is gondolkodtam még el eddig a férfiak szerepén. Így hát őszinte leszek, hálás vagyok Nyárnak, Ősznek és Tavasznak, hogy rám bízták ezt a feladatot. Hatalmasat fordult velem a világ! És, ha őszintén odafigyelve olvassátok a következő sorokat, szívből kívánom, hogy Titeket is hatalmába kerítsen az az érzés, mely rávilágít a teremtett világ megfoghatatlanságára és csodálatosságára! 

...és ezzel együtt megértsük, hogy a férfiak ugyanolyan nehéz helyzetben vannak szerepkörüket illetően, mint mi, nők.

A nőknél már említettük, hogy a családban látott példa meghatározó szerepet játszik, leginkább abban, hogy a nő ki tud-e teljesedni anyaságában. Hasonlóan van ez a férfiaknál is. A család jelentősen befolyásolhatja a fiú kiteljesedését saját szerepkörét illetően. Míg a nőnek a mai napig leginkább otthon, addig a férfinek a külvilág felé kell bizonyítania. Ez nem csak egyszerű kötelességük, hanem a férfi nem saját elvárása magával szemben. Mi, nők, különösképpen tartsuk ezt tiszteletben!!

Édesapám mindig azt mondta nekem: "Légy megértőbb a férfiakkal, nézd el nekik, hogy közel sem bírnak annyit, mint ti, nők." Ez egyáltalán nem volt vigasztaló, és még azt a felemelő érzést sem adta meg nekem, hogy igen, én ott, legbelül erősebb vagyok. Nem is ezt akarta elérni Édesapám a szavaival, hanem csak annyit, hogy forduljak az Erő és a Hatalom képviselői felé megértéssel, mert szükségük van erre, hogy jól tudják végezni a kötelességüket.

Nézzünk hát két végletes felfogást a férfiszerepeken belül!

Szil Pétert gondolatait szeretném Veletek megosztani, érdemes az egész tanulmányt végigolvasni, ha valakinek van rá ideje!

1. Az ősi férfi szerep

"Goya "Szaturnusz felfalja fiát" című képe (remélem megbocsájtjátok, ha most nem szúrom ide be a képet) drámaian realista módon ábrázolja az apaság-fogalmunkat uraló egyik legősibb mítoszt, a görög Kronosz (a római mitológiában Szaturnusz) történetét. Mint minden mítosznak, ennek is több lehetséges értelmezése van, például az, hogy az idő, Kronosz, kegyelem nélkül mindent felfal.

Szil Péter olvasatában a kép a patriarchátus kialakulásának egy központi pontjára irányítja a figyelmet, ami nem más, mint az apák küzdelme a hatalomért. Azoké az apáké, akiknek – történelmi léptékben beszélve – csak nem sokkal korábban hozták tudtukra az anyák azt, amit ők az állatok háziasítása és saját testük megfigyelése során felfedeztek a hím szerepéről a megtermékenyítésben. Ekkor az anyák még mindig próbálnak ellenállni az apák uralmi törekvéseinek és ezért gyermekeikkel szövetkeztek. De a fiúgyermekek, bár gyerek- és fiatalkorukban maguk is apjuk áldozatai voltak, felnőve férfi felmenőik nyomdokaiba lépnek.

Központi figuránk, Kronosz/Szaturnusz saját apját kasztrálta annak idején, amikor Gaia (a Földanya, az Őskáoszból keletkezett első istenek között is az első) és Uránosz gyerekei fellázadtak apjuk ellen. 

...amikor pedig Kronosz/Szaturnusz apja helyére lép és megtudja, hogy a feleségével-testvérével, Hérával nemzett sok gyereke közül az egyik meg fogja fosztani hatalmától, inkább sorban megöli azokat, és nem is akárhogyan: kannibál módjára egyenként falja fel őket. Csak egy menekül meg, anyai csellel, mert az kicseréli őt egy kőre. Kronosz/Szaturnusz, amilyen vak, nem tud megkülönböztetni egy gyereket egy kőtől. (A távollévő apa tipikus esete, aki hatalmi dolgaival van elfoglalva a világban és kapcsolata gyerekeivel arra korlátozódik, hogy néha megnézi őket – vagy még ezt sem – de még véletlenül sem érinti meg, simogatja, fogja karjában őket?).

Ebből a túlélő fiúból lesz Zeusz/Jupiter, aki bevégzi a patriarchátus intézményesítését. Felnőve megfosztja apját trónjától és főistenként az Olimposzra telepszik. 

Ez szövi át a mindennapi nyelvet is, amikor azt mondjuk, hogy a gyerekek „nem hagynak minket békén”. Valójában nem más ez, mint az áldozat hibáztatása. A gyerekek valójában békét akarnak, nem harcot. Ha mégis kénytelenek harcba bonyolódni, ezt csak azért teszik, hogy veleszületett elevenségük és intelligenciájuk segítségével védekezzenek a felnőttek támadásaival szemben. Ezek legszembetűnőbb módon azokban a hatalommal való – kisebb és nagyobb, fizikai és nem fizikai – visszaélésekben mutatkoznak meg, amelyeknek a gyerekek rendszeresen ki vannak téve. A gyerekek elleni háború lényege éppen az, hogy azokat a fogalmakat teszi a mindennapok alapjává, amelyek történelmileg a társadalom szervezésének „férfias” módját képviselik: termelés, ellenőrzés, stb.

Ha tovább körvonalazzuk az apaszerep és a (saját vagy felsőbb) hatalom közötti tragikus társulást, egy kulturálisan hozzánk még közelebb álló példát találunk az Ószövetségben. Ábrahám egy felsőbb hatalom utasítására kész feláldozni fiát és végül egy angyalnak kell megmentenie a gyereket az apai megérzés vagy ösztön helyett.

Szil Péter nem annyira a vallásról magáról beszél, hanem bizonyos ábrázolásokról, amelyek képzeletünk legmélyebb rétegeit alkotják. Ugyanebben a vallásban van egy másik, szintén nagyon ismert ábrázolás, amely lehetne a gondoskodó apa archetípusa.

Józsefet, bár nem ő a biológiai apa, megérinti a gyermekről való gondoskodás. Amikor a többi betlehemi férfihez hasonlóan megtudja, hogy Heródes minden elsőszülött fiút meg fog öletni, ő az egyetlen, aki azt mondja: „itt hagyom a munkámat, itt hagyok mindent, és elmegyünk, hogy megvédjük a gyereket”. József, egy sok alázatot felmutató cselekedetben, hosszú utat tesz meg Máriával és a gyermekkel, teljesítve küldetését, mint védő és gondoskodó apa. 

...Érdekes módon van Istenkultuszunk, Máriakultuszunk, Jézuskultuszunk, de nincsen Józsefkultuszunk.

 

2. Az "új apa" szerep

Az utóbbi évtizedekben megjelent a médiában egy jelenség, az Új apa. Az Új, érzékeny férfi és a Családcentrikus férfi e közeli rokona egy olyan férfi lenne, aki képes érzelmi kapcsolatot kialakítani gyerekeivel és foglalkozni velük. Az Új apa figurája ügyes csúsztatással telepedett meg a médiadiskurzusban. A média ugyanis egyértelműnek állítja be, hogy a gyerekeket szeretni ugyanaz, mint foglalkozni velük és megosztani a nevelésükkel járó praktikus felelősséget. Márpedig a ragaszkodás nem elegendő próbája a gondoskodásra való rátermettségnek, illetve, még ha rendelkezik is valaki ezzel a készséggel, attól még nem adott, hogy valóban foglalkozik is a gyerekkel. Valójában sok esetben az új apák nem annyira a gyerekekért, hanem a gyerekekkel vannak. A gyereknevelésnek csak bizonyos elemeit teszik magukévá, általában azokat, amelyek a legkellemesebbek. Ezek a részben túldimenzionált tevékenységek általában az érzelmekre koncentráló rituálék (jelenlét a szülésnél, pelenkázás, esti fürdetés, cumiztatás, közös játék lefekvés előtt, altatás). Ugyanakkor nem csökkentik sem a nők szokásos túlterheltségét, sem a hagyományos egyenlőtlenséget a házimunkák elosztásában, mivel a mindennapi, legnagyobb megterhelést jelentő rutinfeladatok továbbra is a nőknél maradnak. 

Nincsenek tehát világos és könnyű receptek arra, hogy mi kell tennünk, de azt igenis tudhatjuk, hogy mi az, amit nem szabad folytatnunk...

Más szavakkal: egy, az apaszerepben és a nőkkel való kapcsolatokban változásokat elérni kívánó férfiaknak elsősorban saját, a patriarchális hagyomány révén a férfiakat megillető hatalmi és kontrolláló pozíciójukkal kell szembenézniük. A patriarchátus disszidenseinek szerepe jut nekik, akkor is, ha ez kevésbé kellemes és örvendetes, mint „új, érzékeny férfinak” vagy „új apának” lenni, és akkor is, ha ezzel kiváltságokat vesztenek és bizonytalanságot nyernek. Mert a szerepek kétségtelenül egyfajta biztonságot adnak. Tudjuk, hogy sok fiatal manapság is az eltúlzott nemi szerepeket választja, mert így véli megtalálni a biztonságot, amelyet az ad, ha már meghatározott szerepeket játszó csoporthoz tartozhat az ember és nem saját magának kell választ keresnie az oly sok bizonytalanságot magában rejtő kérdésre: Ki vagyok én? Mi vagyok én?"

 

A mítoszok nemcsak hogy nem véglegesek, hanem arra várnak, hogy megalkossuk őket, legalábbis a nem erőszakos, a gyerekeit nem felfaló, az őszintén gondoskodó férfi mítoszát.