Egymás árnyékává válni

 Mi, a házasságunk elején nem beszélgettünk a szerepekről. Ezek időközben alakultak, alakulnak. Rendjét meghatározták az otthonról hozott minták. Nekem a szüleim példája volt a meghatározó, míg Attilának a nagyszülői minta adta az alapot.

  A szüleimnél édesanyám volt a "tűzhely", aki mindig otthon volt velünk volt, terelgetett bennünket. Édesapám adta a hátteret, teremtette meg a kenyérre valót, intézte az ügyes-bajos dolgokat. Szülői értekezletre járt, orvoshoz, vásárolni és különórákra vitt bennünket.

  Attila nagypapája lelkész volt, ő végezte a munkáját és a felesége adta hozzá a hátteret. A nagypapa ezenkívül a ház körüli tevékenységekbe segített be, (ami nem női munka volt) mint pl. a favágás.

  Házasságunk első évében én leginkább háziasszony voltam és feleség. Első gyermekünk születése előtt, 10 hónapig munkanélküliként, ennek a szerepnek és a hobbijaimnak éltem, valamint igyekeztem bekapcsolódni a falu életébe.

 Attila munkáját nagyban befolyásolják az évszakok változásai, így télen egy kicsit többet, tavasszal és nyáron pedig kevesebbet van idehaza. Ő, mint családfenntartó akkor a munkájának élt és fennmaradó idejében a ház körüli teendőket látta el.

  Első gyermekünk születésével ezek a szerepek, feladatok kibővültek az apa-anya, vagyis szülői szerepkörrel járó feladatokkal.

  Második gyermekünk születése után kezdtek megváltozni a dolgok, és ez jelen helyzetünkben is így van. Én elsősorban, mint anya vagyok itthon és csak másodsorban háziasszony. Attila egyre nagyobb részt vállalt munkája és tanulmányai mellett a háztartási és gyermekgondozási teendőkben (pl. altatás, óvodába vitel, vásárlás, szülői értekezleten való részvétel, ügyintézés, kenyérsütés). Próbál tehermentesíteni, mert látja rajtam, hogy a két gyermekkel való törődés, valamint egy háztartás vezetése, meghaladja erőimet.

  Most ennek függvényében gondolom, és célom, hogy házasságunkban a szerepek megosztása úgy kell működjön, hogy bármikor egymás árnyékaivá válhassunk, ha a szükség úgy kívánja. Ez alatt azt értem, hogy a férfiaknak is tudni kell anyáskodni a gyermekek felett és elkészíteni egy egyszerű ételt,amikor nincs meleg étel az asztalon.

  Minekünk, nőknek, pedig értenünk kell olyan dolgokhoz is, mint a villanykörte cseréje, vagy lefolyó kitisztítása, vagy egy kályha begyújtása. Esetleg csupán csak hallgatni, ill. figyelmeztetni a másikat. Ehhez nem elég megítélnünk és kritizálnunk egymást, hanem igenis tisztelettel és kellő alázattal kell fordulni a másik fél felé, ami gyakran nagy-nagy lemondásokkal és türelemmel jár. Hiszen egyikünk sem kevesebb, vagy több a másiknál, és hogyan is működhetnénk egymás nélkül?!
 Természetesen, emberi mivoltunkból fakadóan, olykor-olykor többet várunk el a másiktól, és elégedetlenek vagyunk azzal, amit csinál, vagy éppen nem csinál. Szeretnénk megválni rövidebb, vagy hosszabb időre szerepeinktől, de ezek bizony már életünk végéig a mieinkek maradnak, csak a hordozásában segíthetünk egymásnak és természetesen biztatni, dicsérni a másikat, hogy nagyobb kedvvel álljon neki a szerepével járó feladatnak.
A témával kapcsolatban hallgathattok a Kossuth Rádió Napközben című műsorában