A férjem osztálykirándulásra vitte az osztályát. Erdélybe, a Csíksomlyói búcsúba. 4 nap, 4 éjszaka. Az indulás előtti napon Bulcsú fiúnk, aki még csak 8 hónapos, megbetegedett. Belázasodott, hányt - de úgy, hogy semmi nem maradt meg benne 2 percnél tovább...ment a hasa - napi 8-10 pelenka...ennél jobban nem részletezem.
Mielőtt Balázs elindult volna elvittük a háziorvoshoz, aki aggódott az esetleges kiszáradás miatt...megnyugtattam, hogy erről szó sem lehet, mert a férjem holnap hajnalban utazik és én egyedül maradok a három gyerekkel, a kórház így szóba sem kerülhet...hát nem állítom, hogy megnyugtatta, de felírt 2 hányáscsillapítót, 2 lázcsillapítót (mindenből kúpot és kanalas orvosságot is, hogy azt próbálgassam, ami a legkevésbé jön ki belőle...) és só pótló folyadékot, amit szigorúan csak kanalanként lehet beadni a gyermeknek, és nem is akármekkora mennyiséget, 4 óra alatt 6 decilitert, ez azt jelenti, hogy kb. 5 percenként 10 millilitert...(megnéztem, hogy ez 5-6 teáskanalat jelent). - Menni fog? - kérdezte a doktor bácsink. Titokban talán azt remélte, hogy inamba száll a bátorságom és inkább a kórházat választom...de én kitartottam:
- Természetesen menni fog...mi más lehetne???
Az ezután következő 5 éjszaka rémálmomban se jöjjön vissza, a napokról nem is beszélve...az első éjszaka és az azt követő nap úgy telt, hogy Bulcsú nem aludt, és persze én sem... kitartóan kanalazgattam a szájába a folyadékot éjjel, nappal. 10 percenként. Az éjszakát még végig hányta, 5 pelenkát cseréltem és kétszer öltöztettem át, e közben ő szüntelenül sírt, vagy inkább visított, a cumi nem kellett, szoptatni nem tudtam, mert amint szívott egy pár kortyot rögtön vissza is jött. Akkor úgy döntöttem lefejem a tejet és bekanalazom azt is a szájába, de a kanalazás itt már nem működött, mindent kicsurgatott a száján. Másnap már csak kétszer hányt, de a hasmenés nem akart szűnni és a láz sem múlt el tartósan, csak lázcsillapító hatására. Aludni változatlanul nem tudott és mindketten, vagy inkább mind a négyen a teljes kiborulás szélén álltunk. Én mindenképpen. Zsombor és Réka jobban bírták. Derekasan viselték a levegőzés és közös játék hiányát. Kitartóan vigasztalták Bulcsút, és le a kalappal előttük, mert engem is:
- Már csak kettőt kell aludni anya és apa hazajön, akkor majd elmegyünk fára mászni, kavicsokat dobálunk a Dunába és óriás csúszdázunk! - sorolta Zsomó a terveket arra az egyetlen napra, amikor apa végre itthon lesz, de még nem megy dolgozni. És én fáradtan végignéztem a vihar verte lakáson, ahol kifolyik a szennyes tartóból a mosásra váró ruha, hegyekben áll a vasalatlan, napról napra több a piszkos edény a mosogatóban és én nem érem utol magam, mert még arra sem jut idő és lehetőség, hogy a szemetet levigyem a kukába...
- Már csak kettőt kell aludni anya és apa hazajön, akkor majd elmegyünk fára mászni, kavicsokat dobálunk a Dunába és óriás csúszdázunk! - sorolta Zsomó a terveket arra az egyetlen napra, amikor apa végre itthon lesz, de még nem megy dolgozni. És én fáradtan végignéztem a vihar verte lakáson, ahol kifolyik a szennyes tartóból a mosásra váró ruha, hegyekben áll a vasalatlan, napról napra több a piszkos edény a mosogatóban és én nem érem utol magam, mert még arra sem jut idő és lehetőség, hogy a szemetet levigyem a kukába...
És mégis...mire Balázs hétfő hajnalban - az éjszakai utazás után kimerülve - megérkezett, már csak rajtam látszott az elmúlt 4 nap minden terhe, mert szombat délutánra már akadt segítség, így eltűnt a mosatlan edény, gépbe kerültek a ruhák és újra visszatért a viszonylagos éjszakai "nyugalom".
Az én nagy fiamnak pedig megint igaza lett - ő még átlát a káoszon - mert hétfőn valóban kavicsokat dobáltunk a Dunába és sárkányt eregettünk a Margitszigeten, Apával. 
.jpg)
