Nyári összefoglaló

Minden azzal kezdődött, hogy Édesapánk Szegerdőn született.

Ez a hely ma már többet jelent nekünk, a gyerekeknek és az unokáknak is puszta helységnévnél. Ez a név ma már fogalom számunkra.

Szegerdő annyit jelent, mint „együtt lenni“.

Bárki, bárhol van a világban, pontosan tudhatja, hogy az év előre meghatározott napjaiban a többiek ott vannak együtt és várják. Akármi is történjék, azokban a napokban mindig mindenki részt vesz valamilyen formában ezen a családi nyaraláson. Még azok is, akik egyébként sosem jönnek. Mert őket nem tudjuk elfelejteni: beszélünk róluk, gondolkodunk róluk, emlegetjük őket. Akik pedig ott vannak, úgy érzik: több nem is kell az élethez, és a legszívesebben el sem hagynák ezt a mások számára ismeretlen, kicsiny falut, ahol a legnagyobb esemény a postás jövetele, a fagyis kocsi és a gázpalackos.

Szegerdő a Család központjává vált. És Szegerdőn a Család került a központba.

Gyermekkorunkban minden nyarat ott töltöttünk Nagyszüleinkkel.

Nagypapánk hetente egyszer átvitt minket a szomszédos városba biciklivel, hogy fagyizhassunk. Visszafelé kukoricát lopott, hogy estére Nagymamánk megfőzhesse nekünk.

A tejet mi magunk hoztuk el minden este a tehénistállóból. Még mindig emlékszem az istálló szagára, a félhomályra, a sok légyre és a rengeteg tejeskancsóra, textilpelenkára (amin a friss, meleg tejet átszűrték). Óvatosan kellett hazavinnünk, mert ha kilöttyintettük a kancsóból, Nagyanyánk mérgesen visszaküldött minket. Nem beszélve arról, mi történt, ha levertük róla a zománcot...

Minden reggel korán megetettük az állatokat, délután kisebb kertimunkát kaptunk: borsószedés, krumpliszedés, gyomlálás..., örömmel csináltuk. Esténként versengtünk azért, ki hozza be a tyúktojásokat és ki segítsen Nagyapának locsolni.

Szombatonként mostunk. Akkor, azon az egy napon, mindent.

Megszállottan gyűjtöttük az üvegekről leáztatott cégéreket. Ezek az üvegek később házi paradicsomlével teltek meg.

Minden sütésnél ott forgolódtunk a konyhában a friss, forró buktára, almáspitére, rácsos sütire várva...

...és még igazán semmit nem mondtam el ezekről a nyarakról.

Azóta sok minden változott..., a kert és a ház is egészen máshogy néz ki. Sem állat, sem veteményes nincsen.

Helyettük megtelt az udvar kis- és nagy biciklikkel, gyerekmotorokkal, gyerekasztalkával, az ehhez tartozó székekkel és padokkal, trambulinnal, kismedencével, homokozóval, hintával.

Édesapánk minden unoka születésére ültetett egy gyümölcsfát.

Reméljük később jönnek az állatok és a veteményes is...és nyaranként majd újra az unokák...

A temetőbe minden alkalommal elmegyünk a gyerekekkel. Ott láthatják a Ükszülők nyughelyét. Biztosan vagyunk benne, hogy ilyenkor ők is velünk vannak.

Minden év augusztusában bezáródik a kör, a mi családi körünk. Kizárja a külvilágot és egy rövid időre összetartja és megóvja a családot.

Ezt a védelmet és szabadságot a gyerekek legalább úgy élvezik, mint mi, felnőttek. És nem is kívánnak többet.
A mi városi gyerekeink, akiket nap mint nap millió inger ér, boldogan rohannak ki a postáskocsi hangjának hallatára, és kitartóan várják a fagyis kocsi érkezését, amire a nyüzsgő városban soha nem lennének figyelmesek. A hatalmas kert teret ad képzelőerejüknek és mozgásigényüknek. A közösségi élmény: közös étkezések, közös játékok, közös fürdés, közös biciklizés, kirándulás és esti mese, mindent felülmúló alapot ad nekik az elkövetkezendő egy évhez.

Mi pedig átadjuk magunkat annak, hogy teljesen kiszakadhatunk a hétköznapokból. Ráadásul családostul. Hiszen sokan a teljes pihenést csak egyedül, vagy kettesben a házastársukkal tudják elképzelni.

Nem kell megfelelni, nem kell rohanni, nincsenek időpontok, nincsen világháló (sokszor még térerő sincs), nincs forgalom, nincsenek az utcán hömpölygő embertömegek,...csak mi együtt és a hitünk. Hitünk a jelenben, a múltban és a jövőben: magunkba, a gyökereinkbe és a gyermekeinkbe vetve.