Egy új kezdet

    Sokszor beszéltük férjemmel a házasságunk előtt és gyakran most is, hogy jó néhány dolgot szeretnénk máshogy csinálni mint szüleink, de persze ilyenkor azt is gyorsan hozzátesszük, hogy viszont legalább olyan jól szeretnénk csinálni mint ahogyan ők.

Habár mienk a változtatás lehetősége, azért nem tagadhatjuk le honnan jöttünk, sem azt, amit örököltünk! Mégha ezt nem is sikerül mindig követnünk -pedig meg kell hagyni, erősen próbálkozunk- gyakran mégis rájövünk: ”nem esett olyan messze az alma a fájától”. Ez az utóbbi hetekben is sokszor megmutatkozott.

Költözködés.
Igen, végre eljutottunk idáig, az első közös fészekbe való beköltözésig!
    Házasságunk első fél évét anyósoméknál töltöttük, és bár nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, (szerencsésnek mondhatom magam, mert bár az együttélés konfliktusok forrásának helye, nekem ez alatt az idő alatt ilyesmivel nem kellett megküzdenem velük szemben) azért nem kell elmondanom mennyire vártuk már az első közös otthonunkat. Két hete költöztünk új lakásunkba, és csak hogy hűek legyünk családom szokásaihoz, most sem éppen a legkönnyebb utat választottuk.

   Férjem külföldön tanul, így az esküvőnkön nem csak neki hanem egy új életformának is igent mondtam.

Szüleink segítségével és egy kisbusznyi csomaggal több mint 18 óra utazás után 1800km-t, magunk mögött hagyva megérkeztünk Dániába, érzelmekkel vegyesen, szomorúsággal az otthontól való elszakadás végett és gondosan előre hangolt csalódással leendő otthonunkkal kapcsolatban, de ugyanakkor vágyakkal, tervekkel és sok sok lelkesedéssel.

    Kinn a félig ismeretlenben. Mi lesz, hogy lesz, nem tudtuk, még az sem volt biztos, hogy a lakást tényleg megkaptuk-e? De a gondoskodás mely a hosszú úton velünk volt most is ott lebegett fölöttünk. A beköltözést megelőző napon elmentünk megnézni a helyet, amely várakozásaink szerint leendő kis fészkünk lesz. Előző este gondosan felfegyvereztük magunkat a következő dolgokkal: félelem,kétségek,nehézségek,csalódás stb... Másnap délelőtt pedig a gondoskodás megint szelíden megmosolygott. Miközben leendő lakásunkat kerestük, találkoztunk egy ott lakóval aki nagyon kedvesen bemutatkozott, érdeklődött kik vagyunk, majd felajánlotta, hogy körbe vezet és elmondja a tudnivalókat a hellyel kapcsolatban. Kiderült, hogy ez egy nagyon szép, nyugodt és csendes környék, 2km-re a tengerparttól és 20 percre a várostól. Egy nagyon szép lakást kapunk, bérelhetünk kertet amivel azt kezdünk, amit csak akarunk, és így végre van lehetőségünk kipróbálni hogy belefér-e életünkbe a veteményes, amit már régóta szeretnénk. Az iskola pedig amit a párom újfent szeretne elkezdeni, itt van két utcára tőlünk. Ezek után már nem volt több félelem, kétség, sem csalódás bennünk csak mérhetetlen hála és köszönet. Hiszen úgy jöttünk ide, mint akik semmit nem tudtak ezekről csak vágytunk rá és reméltük, hogy lesz majd rá valamikor lehetőségünk.

    Persze vannak olyanok akik szerint ez csak a véletlen, szerencse avagy sors keze, hogy ezek mind megadattak nekünk, de én hiszek a Gondviselésben. Hiszem, hogy ha rá merjük magunkat bízni az Istenre, képesek vagyunk őt nem félretolni, hanem részesévé tenni az életünknek, akkor ő igenis munkálkodni fog benne, és gondoskodik arról amire szükségünk van. Ezek után már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan használjuk fel a legjobban.., ha lehet, nemcsak magunk, hanem mások számára is!

Tavasz