"Férjemmel Dániában ismerkedtem meg, mindketten tanulmányaink miatt voltunk kint.
Az én ösztöndíjam azonban csak fél évre szólt, neki az egyetem befejezéséhez még maradnia kellett. Így a rövid
közös idő után 1800 km távolságban éltünk tovább, külön. Nem volt könnyű
időszak. Pénzünk kevés volt, ezért csak 2-3 havonta tudtuk meglátogatni
egymást. Egyszer én, egyszer ő egy félévben.
Majd a második nyáron megkérte a kezem.
A
jegyesség időszakára egy másik ösztöndíjjal visszajött Magyarországra
fél évre. Ezalatt én befejeztem tanulmányaimat és előkészültünk a
házasságra, majd összeházasodtunk. Az esküvő után még nem tudtunk
azonnal visszamenni Dániába, ezért férjem szüleinek házában kaptunk egy
szobát, hogy ne kelljen erre az 1-2 hónapra külön lakást bérelni.
Nem pont így képzeltük....
A nagy várakozás, a rohanós szervezés, a várva-várt esküvő után, még mindig nem lehettünk igazán csak kettesben.
Minden
vágyunk az volt: csak vissza hamar, Dániába! Ez a félsziget volt
tervezett jövőnk és minden álmunk megvalósításának színtere! Ez a hely
jelentette számunkra csak igazán a közös és egyben az új életet! Várt
minket egy lakás, egy kis kert, új barátok, munka, tanulás...
Legalábbis így indult..."
"Aki
élt már kint külföldön felnőttként hosszabb ideig, az talán pontosan
érteni fogja azt, amiről most mesélni szeretnék Nektek. Ezeket a
problémák, melyek egy, ma már talán nem is annyira speciális helyzetben
ütik fel a fejüket, nehéz elhatárolni azoktól a problémáktól, melyek
egyébként is minden más házasságban előfordulnak. Csak ilyen esetben az
embernek, távol az otthonától, családjától, mindig csak és ugyanaz az
egyetlen ok jut eszébe: "Persze, mert itt, külföldön magunkra vagyunk
hagyatva!..." vagy "Otthon mindez biztosan meg sem történt volna..."
Különösen, ha az az otthoni család visszavár, szeret és ha teheti,
meglátogat. Így nem csak az asszimiláció nehezebb és lassabb folyamat,
hanem a két ember közötti konfliktusok sem bontakoznak ki igazán, mert a
szópárbajok mindig ugyanazon az egy ponton fejeződnek be: Menjünk haza.
Bírjuk ki itt. Nem mehetünk haza. Bárcsak otthon lennénk!....stb"
Nem könnyű...
Az első rózsaszín hullám utáni konfliktusok kezelésének titka, mint azt már említettük,
bennünk rejlik. Vagy meg van bennünk az ehhez elengedhetetlen biztos
kötődés vagy nincs. Ha nincs, akkor ezt tudatosítsuk és tudatosan
próbáljunk figyelni konfliktushelyzetben történő válaszainkra,
reakcióinkra.
Minden kapcsolatban és minden élethelyzetben más-más
nehézségek adódnak. Ez a biztos kötődés segíthet nekünk abban, hogy
minden esetben megfelelően kezeljük a kialakult stresszhelyzeteket.
Magamat
és a másikat, ezenkívül pedig a döntést (a kapcsolat mellett) mindig és
minden helyzetben elfogadni. Talán mondhatnánk is, hogy ebben a
sorrendben....
Tavasz történetében igazán nincs semmi
különös... És pont ez az, amiért érdemes ezzel foglalkozni. Egy elért
cél után, ha az embernek az régen áhított vágya volt, hirtelen űr támad
benne. Nem érti, miért. Nem érti, miért nem tud teljesen boldog,
felszabadult lenni az új állapotban.
Ilyenkor hasznos hamar új
célokat kitűzni magunk elé és azok felé ugyanolyan energia befektetéssel
küzdeni, mint az előzőért. Ezenkívül kell, hogy életünknek legyen a
messzi, mondhatnám a végtelen távlatokba nyúló célja. Ami túl megy földi
életünkön. És ezt ki-ki annak nevezi, amiben hisz.
"Amikor
arra gondolok, hogy mégis miért jó, hogy kint vagyunk, az eddigi
válaszom azonnal az volt: mert itt csak kettesben lehetünk! Van időnk
összecsiszolódni, végre együtt lenni! Jobban megismerni egymást, mélyebb
rétegekbe jutunk a közös hétköznapoknak köszönhetően. Ez most már nem
elég. Sem nekem, sem férjemnek, sem a kapcsolatnak.
Közösség van,
tagjai is vagyunk.... De itt valahogy minden annyira más: igazán ennek a
közösségnek nincs ránk szüksége, vagy legalábbis mi így érezzük. Ebben a
közösségben nincs kihívás, nincs megoldandó feladat!!!! Heti egyszer
hittan, hetente egyszer meg zenélünk a misén, ..ennyi.
Mostanság csak a következők jellemeznek: levertség, lehangoltság, folyamatosan szomorú vagyok, kevésbé
tudom kimutatni a szeretetemet, így ő azt hiszi, ő csinál valamit rosszul -
sokszor nekem sem egyértelmű, sokszor nem tudom megindokolni, mi a baj,
persze akkor ő is letargiába esik..., és ez egy ördögi kör. Folyamatos vívódás a helyzettel és egymással is!
Ami
teljesen új számomra, hogy kevésbé vagyok aktív és lelkes az itteni
életünket illetően, mint azt elképzeltem, vagy valaha hittem volna. Ő
maradna évekig, én azonnal indulnék haza...
Azonban mindketten érezzük, hogy valami hiányzik az életünkből, hogy
nem itt van a helyünk. Se együtt, se külön. A jövőbeli elképzeléseink
nem egyeznek meg azzal a formával, amit éppen megélünk. Nagyon sokat
dolgozunk, ez természetesen nem tesz jót a kapcsolatunknak.
Férjem
igazi küzdő típus és ha egyszer valamit a fejébe vett, azt
végigcsinálja. Saját magának bizonyít folyamatosan és ezt jelenleg a
tanulásban éli ki. Otthon nem tudnánk tanulásból, ösztöndíjból és heti
20 óra munkából megélni. Itt pedig mindenünk meg van. Majdnem
mindenünk...
Mert a legfontosabbakat éppen nem találjuk
még. Legnagyobb hiányunk a gyökér.., a családi, a baráti, a kulturális,
a nyelvi, a hazai.... Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy ezektől az ember
képes legyen elszakadni és gondtalanul, vissza sosem nézve végigélni
egy életszakaszt új célokkal?"
Ahhoz, hogy önmagunkat
lássuk, jónak és fontosnak tartsuk, nagyon-nagy szükségünk van a
tükrökre, a visszajelzésekre. Leginkább olyan emberektől, akikben
megbízunk, akiknek adunk a véleményére. Társaság és családi kör
hiányában ebből nem sok adatik meg.
A kapcsolat ellaposodásához
vezethet a közösség nélküli élet. A közösségnek nem csak megtartó ereje
van, hanem tükörként is funkcionál, feladatot kínál, ami által
hasznosnak érezhetjük magunkat.
Ebben a helyzetben különösen nagy
hangsúly van a biztos kötődésen. Minden külső segítség nélkül megállni
és megtartani magunkat, a másikat, a kapcsolatot.
Barátok, közösség és új célok hiányában...
...hagyatkozzunk a
Felettünk levő erőre, merítsünk bátorságot az új célok kitűzéséhez és
vigyük véghez azokat. Azt, hogy az Út merre vezet, bízzuk a Jóistenre.
Csak haladjunk..., mindig legyünk úton. Folyamatosan. Ne nézzünk hátra, a
jövőben rejlő lehetőségeket keressük! Szeressük az életünket,
tiszteljük meg azzal, hogy törődünk vele, hiszen csak egy van belőle,
ahogy magunkból, a házastársunkból és a kapcsolatból is.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésNagyon köszönöm ezt a sokatmondó írást. Azt gondolom,hogy sokan ezt itthon/otthon is ugyan úgy átélik,mint külhonban. Nem beszélve arról kedves Tavasz,hogy az ember ott van igazán otthon ahol azt megteremti magának. Ez nem függ sem országtól, emberektől.
VálaszTörlésÉppen evvel a témával kapcsolatosan hallgattam egy műsort a napokban a rádióban. A riporter és egyben műsorvezető arra kereste a választ,hogy vajon miért nem találnak társat maguknak az emberek és ha ez mégis megadatik akkor a kapcsolatok nagy többsége miért is fut zátonyra a házasság első 3 évében. Sok sok okot felsoroltak,de a legfontosabbnak a közösség hiányát jelölték meg.
Külön kiemelték ennek fontosságát a családban és a kisgyermekkorban hiszen a későbbiekben innen meríthet az ember erőt, társat, és segítő kezeket a nehéz időszakokban.
Még egy dolgot szeretnék itt megemlíteni, az ünnep fontosságát. Ezzel kapcsolatosan pedig álljon itt egy idézet.
"A hétköznapok egyszerű,csendes,profán józanságában az Én, aki csak önmagát akarja, egyedül akar lenni, s minden tudást, örömet magának akar megtartani, megvan és él. Az ünnepen azonban az Én-nek meg kell halnia. Az ünnepen a hétköznap értelme lepleződik le: az ember a többi emberrel egy magasabb létben találkozik és kilép a hétköznapi, az egyéni létezésből. Ez az ünnep a közösség."
Ez nagyon szép, amit az ünnepről írtál!!!
VálaszTörlés