Új célok a házasságkötés után....

"Férjemmel Dániában ismerkedtem meg, mindketten tanulmányaink miatt voltunk kint.
Az én ösztöndíjam azonban csak fél évre szólt, neki az egyetem befejezéséhez még maradnia kellett. Így a rövid közös idő után 1800 km távolságban éltünk tovább, külön. Nem volt könnyű időszak. Pénzünk kevés volt, ezért csak 2-3 havonta tudtuk meglátogatni egymást. Egyszer én, egyszer ő egy félévben.

Majd a második nyáron megkérte a kezem.
A jegyesség időszakára egy másik ösztöndíjjal visszajött Magyarországra fél évre. Ezalatt én befejeztem tanulmányaimat és előkészültünk a házasságra, majd összeházasodtunk. Az esküvő után még nem tudtunk azonnal visszamenni Dániába, ezért férjem szüleinek házában kaptunk egy szobát, hogy ne kelljen erre az 1-2 hónapra külön lakást bérelni.
Nem pont így képzeltük....
A nagy várakozás, a rohanós szervezés, a várva-várt esküvő után, még mindig nem lehettünk igazán csak kettesben.

Minden vágyunk az volt: csak vissza hamar, Dániába! Ez a félsziget volt tervezett jövőnk és minden álmunk megvalósításának színtere! Ez a hely jelentette számunkra csak igazán a közös és egyben az új életet! Várt minket egy lakás, egy kis kert, új barátok, munka, tanulás...

Legalábbis így indult..."


"Aki élt már kint külföldön felnőttként hosszabb ideig, az talán pontosan érteni fogja azt, amiről most mesélni szeretnék Nektek. Ezeket a problémák, melyek egy, ma már talán nem is annyira speciális helyzetben ütik fel a fejüket, nehéz elhatárolni azoktól a problémáktól, melyek egyébként is minden más házasságban előfordulnak. Csak ilyen esetben az embernek, távol az otthonától, családjától, mindig csak és ugyanaz az egyetlen ok jut eszébe: "Persze, mert itt, külföldön magunkra vagyunk hagyatva!..." vagy "Otthon mindez biztosan meg sem történt volna..." Különösen, ha az az otthoni család visszavár, szeret és ha teheti, meglátogat. Így nem csak az asszimiláció nehezebb és lassabb folyamat, hanem a két ember közötti konfliktusok sem bontakoznak ki igazán, mert a szópárbajok mindig ugyanazon az egy ponton fejeződnek be: Menjünk haza. Bírjuk ki itt. Nem mehetünk haza. Bárcsak otthon lennénk!....stb"

Nem könnyű...

Az első rózsaszín hullám utáni konfliktusok kezelésének titka, mint azt már említettük, bennünk rejlik. Vagy meg van bennünk az ehhez elengedhetetlen biztos kötődés vagy nincs. Ha nincs, akkor ezt tudatosítsuk és tudatosan próbáljunk figyelni konfliktushelyzetben történő válaszainkra, reakcióinkra.
Minden kapcsolatban és minden élethelyzetben más-más nehézségek adódnak. Ez a biztos kötődés segíthet nekünk abban, hogy minden esetben megfelelően kezeljük a kialakult stresszhelyzeteket. 
Magamat és a másikat, ezenkívül pedig a döntést (a kapcsolat mellett) mindig és minden helyzetben elfogadni. Talán mondhatnánk is, hogy ebben a sorrendben....

Tavasz történetében igazán nincs semmi különös... És pont ez az, amiért érdemes ezzel foglalkozni. Egy elért cél után, ha az embernek az régen áhított vágya volt, hirtelen űr támad benne. Nem érti, miért. Nem érti, miért nem tud teljesen boldog, felszabadult lenni az új állapotban.
Ilyenkor hasznos hamar új célokat kitűzni magunk elé és azok felé ugyanolyan energia befektetéssel küzdeni, mint az előzőért. Ezenkívül kell, hogy életünknek legyen a messzi, mondhatnám a végtelen távlatokba nyúló célja. Ami túl megy földi életünkön. És ezt ki-ki annak nevezi, amiben hisz.

"Amikor arra gondolok, hogy mégis miért jó, hogy kint vagyunk, az eddigi válaszom azonnal az volt: mert itt csak kettesben lehetünk! Van időnk összecsiszolódni, végre együtt lenni! Jobban megismerni egymást, mélyebb rétegekbe jutunk a közös hétköznapoknak köszönhetően. Ez most már nem elég. Sem nekem, sem  férjemnek, sem a kapcsolatnak.
Közösség van, tagjai is vagyunk.... De itt valahogy minden annyira más: igazán ennek a közösségnek nincs ránk szüksége, vagy legalábbis mi így érezzük. Ebben a közösségben nincs kihívás, nincs megoldandó feladat!!!! Heti egyszer hittan, hetente egyszer meg zenélünk a misén, ..ennyi.

Mostanság csak a következők jellemeznek: levertség, lehangoltság, folyamatosan szomorú vagyok, kevésbé tudom kimutatni a szeretetemet, így ő azt hiszi, ő csinál valamit rosszul - sokszor nekem sem egyértelmű, sokszor nem tudom megindokolni, mi a baj, persze akkor ő is letargiába esik..., és ez egy ördögi kör. Folyamatos vívódás a helyzettel és egymással is!
Ami teljesen új számomra, hogy kevésbé vagyok aktív és lelkes az itteni életünket illetően, mint azt elképzeltem, vagy valaha hittem volna. Ő maradna évekig, én azonnal indulnék haza...

Azonban mindketten érezzük, hogy valami hiányzik az életünkből, hogy nem itt van a helyünk. Se együtt, se külön. A jövőbeli elképzeléseink nem egyeznek meg azzal a formával, amit éppen megélünk. Nagyon sokat dolgozunk, ez természetesen nem tesz jót a kapcsolatunknak.
Férjem igazi küzdő típus és ha egyszer valamit a fejébe vett, azt végigcsinálja. Saját magának bizonyít folyamatosan és ezt jelenleg a tanulásban éli ki. Otthon nem tudnánk tanulásból, ösztöndíjból és heti 20 óra munkából megélni. Itt pedig mindenünk meg van. Majdnem mindenünk...

Mert a legfontosabbakat éppen nem találjuk még. Legnagyobb hiányunk a gyökér.., a családi, a baráti, a kulturális, a nyelvi, a hazai.... Mennyi idő szükséges ahhoz, hogy ezektől az ember képes legyen elszakadni és gondtalanul, vissza sosem nézve végigélni egy életszakaszt új célokkal?"

Ahhoz, hogy önmagunkat lássuk, jónak és fontosnak tartsuk, nagyon-nagy szükségünk van a tükrökre, a visszajelzésekre. Leginkább olyan emberektől, akikben megbízunk, akiknek adunk a véleményére. Társaság és családi kör hiányában ebből nem sok adatik meg.
A kapcsolat ellaposodásához vezethet a közösség nélküli élet. A közösségnek nem csak megtartó ereje van, hanem tükörként is funkcionál, feladatot kínál, ami által hasznosnak érezhetjük magunkat.
Ebben a helyzetben különösen nagy hangsúly van a biztos kötődésen. Minden külső segítség nélkül megállni és megtartani magunkat, a másikat, a kapcsolatot.

Barátok, közösség és új célok hiányában...

...hagyatkozzunk a Felettünk levő erőre, merítsünk bátorságot az új célok kitűzéséhez és vigyük véghez azokat. Azt, hogy az Út merre vezet, bízzuk a Jóistenre. Csak haladjunk..., mindig legyünk úton. Folyamatosan. Ne nézzünk hátra, a jövőben rejlő lehetőségeket keressük! Szeressük az életünket, tiszteljük meg azzal, hogy törődünk vele, hiszen csak egy van belőle, ahogy magunkból, a házastársunkból és a kapcsolatból is.